A film, amitől egyszerre szeretjük és gyűlöljük meg a magyar futballt

A film, amitől egyszerre szeretjük és gyűlöljük meg a magyar futballt

„Miénk a főszerep, de még jöhetsz, komédiázz velünk!”

– szól az Első Emelet klasszikusának sora egy elsőre tök átlagosnak tűnő egy óra negyven perces Youtube-videó elején, amiről én elsőre azt hittem, csak egy szokatlanul hosszúra nyúlt vicces összeállítás a magyar futball igazi hőskorából (=1990-es évek), aztán szép lassan összeállt, hogy a vicces zeneválasztás ellenére ez nem egy barkácsvideó, hanem egy teljes film A Csank-csapat címmel. Ez a rejtett kincs a magyar válogatott 1997-es világbajnoki selejtezőit mutatja be, amiről bár a forgatások elején nyilván nem tudhatták az Aloha Produkció munkatársai, mekkora nemzeti tragédiába torkollik Csank János és lelkes csapata története, végül tökéletes kórképet adtak a magyar futball minden kilátástalanságáról.

Akinek nincs meg fejből, gyorsan felvázoljuk a történetet: szinte pontosan az, mint minden egyes világbajnoki selejtezőé, tehát nagy reményekkel elindulva pár botlás és némi számolgatás után óriásit bukik a magyar futballválogatott, a többitől elütő módon itt viszont nem a csoportkörben érkezik a tragédia, hanem a pótselejtezőn, ahol a jugoszlávok először Magyarországon rúgtak nekünk hét gólt, majd a biztonság kedvéért Belgrádban még ötöt. Bár minden idők legnagyobb futballtragédiájaként az 1986-os világbajnokságon mutatott szereplést szokás értékelni, ez a selejtezősorozat valójában kicsit mélyebb nyomokat hagyott: amíg az a meccs Mexikóban volt, tulajdonképpen magyar nézők nélkül, ráadásul lehetett rá gondolni kijavítható botlásként is, addig az

1997-es hazai 1-7 már az utolsó szögek egyikét verte bele a szenvedő magyar foci koporsójába,

ráadásul annyira kézzelfogható közelségben volt, hogy a ma 30 feletti szurkolók legnagyobb részének személyes emléke is van róla.

„Lehet érezni, hogy olyan közeg van itt, amiből hogy ha jön játékos, akkor erőben és hozzáállásban nem lesz probléma” – mondja a szövetségi kapitányi pozícióban lévő Csank János, aki akkoriban azzal tudott a magyar futball potenciális megmentőjévé válni, hogy miután 1994-ben bajnokságot nyert a Váccal, a görög másodosztályba ment pallérozódni egy évet az Proodeftiki Pireuszhoz. Ezt épp a belga Ekeren városában mondta, ugyanis megnézte a külföldön játszó játékosait, akik közül egyedül a mára leginkább megmondóemberré vált Urbán Flórián volt az, akinek a képességeiben eleve nem kételkedett egy percig sem, és csak úgy megnézte játszani, ha már ott van.

Urbán akkoriban a Beerschot játékosa volt, ez volt a negyedik belgiumi csapata, de szenvedélyesen még mindig tudott nyilatkozni: „Engem már ismernek itt Belgiumban. Otthon érezném a legjobban magam, ha a magyar labdarúgás olyan szintre tudna emelkeni, hogy komolyan megfizethessék a jó játékosokat” – mondta el, mi is a legnagyobb baja a szeretett NB1-ünkkel.

Aztán óriási sportemberségét bemutatva azt is elárulta, hogy Belgiumban még piálni se szokott: „Július 10-én kijöttem ide, azóta egyáltalán nem iszok. Azt hiszem, megittam a magamét jó előre.” Hogy alátámasszák ezt az állítást, lekamerázták, ahogy Urbán iszik valamit, ami bizony nem alkohol, és egy mélyen emberi pillanatban még hozzáteszik, hogy régebben valóban voltak ebből problémái, amiből Csanknak rögtön az jött le, hogy „egyértelmű, hogy ez a jó út, és példakép is lehet talán.”

Ennél a résznél én reflexből megengedővé váltam kicsit, hiszen Magyarországon valahogy mindig könnyek közt gondolunk vissza a sokszor bevallottan részegen játszott Váczi Zoli góljaira is, de aztán valahogy mégis eszembe jutott, hogy

ez itt már az a kor, amikor Zinedine Zidane elkezdte lefocizni az egész világot Franciaországban,

Ronaldo pedig olyan szponzorszerződéseket tudott kötni, amik gyakorlatilag minden lépését meghatározták. Mi ezekkel párhuzamosan ott tartottunk, hogy a válogatott talán legjobb játékosa hét hónapja letette az italt.

Ez a változó hangulat amúgy is jellemző erre a kiváló filmre. Egyrészt már történelem, amit itt látunk, és felbukkannak benne olyan figurák, akiknek még ezzel a háttérrel is legendássá sikerült válniuk, másrészt előkerül az az émelyítő düh is, hogy végül is többek közt ezeknek az embereknek is volt benne része, hogy itt tart a magyar foci.

Amikor április 30-án Svájc ellen ikszelt a válogatott úgy, hogy Svájc a 83. percben rúgott gólt, azonnal érkeztek a megfejtések, mi is lehetett baj, a most a Mezőkövesdet edző Kuttor Attila csak annyival intézte el a dolgot, hogy „na mindegy”, Urbán pedig feldobja a zseniális ötletet, hogy igazából azért kap ez a csapat mindig a meccsek végén gólokat, mert a magyar bajnokság nem csak 12 csapatos, pedig, ha annyi lenne, akkor nem lennének olyan meccsek, mint az MTK-Pécs vagy MTK-Stadler, ahol szinte figyelni sem kell a végén.

Itt valószínűleg már a készítők is érezték, hogy kezd agyvérzést kapni a néző attól, hogy egyetlen Málta elleni győzelem, és egy ausztrálok és egy Svájc elleni vereség után még mindig reményteljes, sokra hivatott válogatottként kéne gondolni a srácokra, úgyhogy gyorsan oldották is a képet egy Futbál nevű rendezvényen parádézó focimezes Nemcsák „Vágásiferi” Károllyal.

Itt újabb megfejtés érkezett, először Halmai Gábor magyarázta el nagyon korrekten, hogy az utánpótláson kéne nagyon változtatni, aztán szinte a semmiből érkezett Kovács „Kokó” István, akkor még csak olimpiai bajnok bokszoló, és elmondta, hogy szerinte amúgy túl sok pénzt kapnak a focisták. Viszont még volt haja és nem volt meg az a bugyinedvesítő borostája sem!

Több érzelmi csúcspont van itt, a hotelben ébredező játékosok optimizmusa néha akár magával is ragadhatja a nézőt, az ózdi Charles Bronsonként kedvesen nyilatkozó és szuvenírt vásárló Csankról sokszor tényleg nem lehet eldönteni, hogy azért szomorú, mert sejti a szomorú végkifejletet, vagy csak nem szereti a túlzott érzelmi kitöréseket. Ezeket a csúcspontokat gyorsan letörik az olyan igazi magyar focis részek, amikor a finnek legendássá vált öngóljának köszönhetően végül összejött a pótselejtezőt érő második hely. Itt sem az öngóllal volt a gond, hanem azzal, hogy a filmből nagyvonalúan kihagyták a tényt, hogy ez egy röhejes öngól volt, ehelyett a magyar csapat küzdeni tudásának egyik bizonyítékaként állították be.

Nem is akarnék minden poént lelőni a még hotelszobai jeleneteket és igazi focisták közti viccelődéseket is felvonultató filmből, mert igazából húsz évvel később nem is az a lényeg, hogy kiderült, tényleg nem agysebészek a magyar futballisták, és tulajdonképpen az utolsó meccsén már jól láthatóan összetört Csankot is meg lehet sajnálni, különösen amikor Koncz Zsuzsa vagy Demjén Ferenc örökzöldjeit vágják a messzibe révedő tekintete alá.

A film ugyanis amellett, hogy vicces kordokumentum, rettentő szomorú is: az a helyzet, hogy pár apróságot leszámítva semmivel sem jobb a magyar futball helyzete, mint 20 évvel ezelőtt. A válogatott ugyanúgy nem jut ki világbajnokságokra, azt az egyetlen 2016-os Eb-t tudjuk felmutatni, de sajnos azóta már arról is látni, mire volt elég.

Az már szóba se kerül, hogy a siófoki „stadionban” kéne pályára lépni hazai meccsen, de Urbán nagy vágya már teljesült a 12 csapatos bajnoksággal, az utánpótlás-nevelést pedig már nagyrészt akadémiák végzik el, ezek sikereit már mind ismerjük. Ugyanúgy nagy reményekkel indítunk minden selejtezőt, ugyanúgy gyorsan szokott érkezni a józanító pofon, ugyanúgy kezdődik a matekozás azzal, hogy mi lenne, ha csak 80 percig tartana egy meccs, aztán ugyanúgy kirúgnak szövetségi kapitányokat, akik aztán újra megpróbálják a maguk szegényes eszközeivel megváltani a világot. Még a semmiből érkezett, aztán semmivé is vált sikerek is hasonlók:

ami most a nagyon messzinek tűnő, pedig csak egy éve történt Európa-bajnokság, az akkor a Ferencváros Bajnokok Ligájába jutása volt,

komoly következménye egyiknek sem lett azon kívül, hogy pár hétig újra fociért lelkesedhetett az ország.

Az ígérgetések nem változtak, az 1997-es játékosaink megítélése viszont igen: mostanra már nem a jóval erősebb Jugoszlávia elleni égés a mélypont, hanem Andorra és Luxemburg tudott minket elverni, és ha a szívemre teszem a kezem, akkor ki kell jelentenem, hogy a mai magyar keretből Urbán Flórián toronymagasan emelkedne ki, és akkor még nem is beszéltem a nemzetközi karrierje elején lévő Lisztes Krisztiánról vagy Dárdai Pálról. Amikor őket szidtuk teli torokból, el se lehetett képzelni, mennyi megaláztatás vár ránk a következő két évtizedben, hogy az út végén lassan az utolsó nézők is inkább a tévében nézik inkább a Real Madridot.

A Csank-csapat a maga egyszerűségében tökéletes lenyomata a naiv 90-es éveknek, a futball mögött meghúzódó sötétségnek, és annak az időszaknak, amikor még eszébe sem jutott senkinek, hogy majd az új stadionoktól lesz jobb a foci. Persze más se jutott eszükbe, amitől jobb lehetne, de hát húszéves bűnöket már nem érdemes sorolni.

És akkor itt meg is lehet nézni a filmet!