Vannak, akik a mai napig ugyanabban a terrorban és manipulációban élnek, mint gyermekkorunkban

Vannak, akik a mai napig ugyanabban a terrorban és manipulációban élnek, mint gyermekkorunkban

Oravecz Péter megpróbálja elmondani az elmondhatatlant: azt, hogy Kárpáti Kamil és Lőkös Margit, a Stádium Kiadó vezetői miként hálózták be a fiatalokat, és hogyan láncolták magukhoz őket. A szexuális zaklatással vádolt házaspár egész élete e körül forgott. Oravecz Péter pedig a történtek felismerésének hatására úgy döntött, hogy visszaadja a tőlük kapott Gérecz Attila-díjat.

Oravecz Péter költő annak a műhelynek volt a tagja, amelynek Follinus Anna is. Annát Kárpáti Kamil és Lőkös Margit, a műhely vezetői éveken át tartották pszichés terrorban, és szexuálisan kihasználták. Péter most azért szólal meg, mert véleménye szerint nem foglalkoznak súlyának megfelelően az üggyel a nyilvánosság nagyobb tereiben.

Ennek az okát abban látja, hogy Kárpáti Kamil és Lőkös Margit nevét nagyon kevesen ismerik, és sokan még meg is kérdőjelezik Follinus Anna állításait. Péter most többek között azért vállalja a nevét és az arcát, mert az ATV Híradójában név nélkül, eltorzított hangon megszólalt, és ott egy 20 perces telefonos interjút adott, amiből csak néhány mondatot vágtak be, amit az ügy árnyalt átlátásához kevésnek érzett, és szeretné, ha mindenki megértené Anna történetének a mozgatórugóit.

„Ha hallgatnék, bűnrészes lennék”

„Nem vagyok jogász ember, nem tudom, mi számít rágalmazásnak, és mi nem, csak azt tudom, hogy amit mondani fogok, az igaz, bárhol jegyzőkönyvbe is vehetik. Azt érzem, ha hallgatnék, bűnrészes lennék. És Annának is szüksége van támogatásra, hiszen áldozat, és azoknak is segítségre van szükségük, akik a mai napig Kárpáti Kamillal és Lőkös Margittal dolgoznak. Csak most esett le nekem, Anna vallomását olvasva, hogy néhányunk esete, amiről mesélni fogok, egyáltalán nem egyedi, és sokan élhettek – vagy élnek át ma is – borzasztó dolgokat.

Ráadásul azt is meg kell világítani, hogy ha ennyire rossz egy közeg, akkor mégis miért maradnak benne azok, akik ennek a közegnek áldozatai”

– kezdte mondandóját Péter, aki Király Levente költőn keresztül került a Stádium Kiadó vezetőinek közelébe.

Király Levente általános iskolás kora óta Oravecz Péter barátja volt, akkor még Pesterzsébeten laktak, és úgy hírlett, hogy fiatalokat gyűjt maga mellé egy ott élő idősebb költő. Akkoriban, 1992-93 környékén Pétert inkább még a képzőművészet érdekelte, de már írt is, és kíváncsiságból elment, véleményt szeretett volna hallani arról, amit csinál. „Ennél többet egyébként senki nem kért soha Kárpáti Kamiltól a csoportban, de az nagyon jó volt, hogy így megismerkedhettem hasonló érdeklődésű tollforgatókkal, és azt sem szabad letagadni, hogy ez pezsgő szellemi életet eredményezett. Ezekre ma is jó visszagondolni. De miután első verseim megjelentek egy Stádium-antológiában, minden megváltozott – sajnos nem jó értelemben. Aki néhány év után fölébredt, az kilépett, köztük magam is” – mesélte.

Egy családban a mester és tanítványai

Péter szerint olyan volt ez a műhely, mintha az itáliai reneszánsz korát szerették volna visszahozni a 20. század Budapestjére, ami nem volt véletlen, hiszen az Átlók nevű csoport, amelynek egyik alapító tagja volt Kárpáti, a reneszánsz monumentalitását és a szürrealizmus „lélekturkász” attitűdjét próbálta ötvözni. Képzőművészeti alkotásaikban, verseikben gyakran idézték a régi mesterek műveit, motívumait, és ahogyan Kárpáti Kamil gondolkodott a tehetséggondozásról, az is a reneszánsz kort tükrözi: a tanítvány másolja a mestert, aztán ha eljut a megfelelő szintre, akkor elindulhat a saját útján.

Ehhez Péter ezt tette hozzá: „Csakhogy ehhez egy olyan mester kell, aki utána el is kergeti a tanítványt, nem pedig beteg eszközökkel magához köti. Kárpáti Kamil feleségére, Lőkös Margitra, akit csak Gínek hívtunk, úgy gondolok, mintha Kamil énjének a kiterjesztése lett volna, tehát ha Gível voltunk, akkor is olyan volt, mintha Kamillal lettünk volna. Márpedig egyre több és több időt töltöttünk velük, hogy ne érezzük félembernek magunkat, s így folyamatosan felügyelhették érzéseinket, gondolatainkat.”

Pétert nem zaklatták szexuálisan, de elképesztő módon és erővel kötötték magukhoz: „A családommá léptek elő, és el tudták érni, hogy az egyetlen sikerélményem az alkotás legyen, ami pedig csak és kizárólag hozzájuk köt. Mert szerintük csak velük tudom megbeszélni. Ezeken a megbeszéléseken pedig egyszerre volt jelen a szenvedély és a szenvedés: két olyan minőség, amit folyamatosan életben tartottak ebben a műhelyben.

A szexust mint ihlető forrást turbózták fel, de emellett a szorongást és a félelmeket is.

Le kellett mennünk a lélek mély bugyraiba. És ez azért veszélyes, mert kamaszkorban van egy deprimált alapállapot, amit ők felpörgettek. Arról beszéltek, hogy nézzünk szembe a démonainkkal, de ma már tisztán látom, hogy ők voltak azok, akik ránk szabadították ezeket a démonokat. Mindezért persze hálásnak kellett lennünk. És ami a legdurvább: azok is voltunk. Állandóan azon görcsöltünk, miként járhatnánk a kedvükben, mert belülről mardosott minket a bűntudat: nem vagyunk elég hálásak, nem szeretjük őket úgy, ahogyan azt elvárják tőlünk. Több esetben azzal próbáltuk meggyőzni mesterünket tiszteletünkről és feltétlen odaadásunkról, hogy körbeültük, és felolvastuk neki saját műveit.”

„Mintha egy szekta tagja lettem volna”

Kamil keményen hangolta a középiskolás fiatalokat az iskola és a család intézménye ellen, számtalanszor elmondta nekik, hogy ezek megrontják őket. Pétert Kamil idiótának nézte, amiért tovább akart tanulni: „Azt mondta, hogy engem az egyetemen manipulálni fognak. Miközben ők voltak azok, akik egyetlen év alatt elérték nálam azt, hogy ha bárkivel találkoztam az utcán, és beszélgetni kezdtem vele, akkor az első öt mondatomban biztosan benne volt a Stádium Kiadó és Kárpáti Kamil. Mintha egy szekta tagja lettem volna.”

Oravecz Péter / Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

A zsarnoki módszerekről is beszélgettünk. Egyszer azért küldte el Kárpáti Kamil az első Stádium-antológia egyik fiatal szerzőjét a csoportból, mert több ízben nem tudott jelen lenni a heti rendszerességgel tartott foglalkozásokon, és verset is keveset írt akkortájt, hiszen édesapjának segített a házfelújításban.

„Amikor Kamil kiabálva közölte vele – folytatta Péter –, hogy örökre távoznia kell, akkor azt is hozzátette, hogy mi, a csoport tagjai voltunk a bírák, vagyis mi akartuk, hogy többé ne vegyen részt a közös munkában. Ez nem volt igaz, azt a döntést nem mi hoztuk meg, hanem egyedül Kamil. Ekkor éreztem először nagyon mélyen, hogy valami nem stimmel a Stádiumban, de olyan mértékig fanatizálva voltam, annyira alávetettem magam a mesterem akaratának, hogy észre sem vettem: elárultam egy barátomat.”

A tanítási idő nem lehetett szempont

Péternek szerencséje volt, hogy rádöbbent, mi történik körülötte, de ehhez segítségre volt szüksége.

A ráeszmélése akkor kezdődött, amikor Kárpáti Kamil és Lőkös Margit velük akart megszerveztetni egy gyerekszépségversenyt.

Igen, jól olvassák, gyerekszépségversenyt. Péternek ez nagyon nem tetszett, a szervezésben nem is vett részt, úgy húzta ki magát a feladat alól, hogy keresett egy idézetet Kárpáti Kamiltól, ami szembement ezekkel az „értékekkel”, és ezt elmondta Lőkös Margitnak. Ez volt az első eset, hogy a saját álláspontját meg tudta velük szemben védeni, pedig ekkor már négy éve járt a csoportba.

Amikor már testi tünetei voltak az állandó stressznek, amit Kamil és Margit okozott megszégyenítésre és bűntudatkeltésre alapozott játszmáival, akkor az édesapja kifaggatta Pétert. Kiderült, hogy stádiumos naptárakkal házal – sokszor tanítási időben; hogy Margittal egy szálloda összes szobáját feldíszíti festményreprókkal, mindezt aprópénzért vagy teljesen ingyen. De Péter arról is mesélt édesapjának, hogy milyen körülmények között zajlanak a műhelyfoglalkozások.

„Ha valamit el kellett intézni a Stádiumnak, akkor nem lehetett szempont, hogy tanítási idő van. Ilyenkor Kárpáti Kamil azt kérdezte: hogy lehetek ilyen önző és kispolgári, mi lehet fontosabb, mint eljuttatni egy anyagot a nyomdába? Mert a Stádium ügye az a kortárs művészet felvirágoztatásának ügye is volt” – mesélte Péter.

A hálátlanoknak össze kell szedniük magukat

Rátkay Endre finoman szólva erotikus és meghökkentő festményeiből készített naptárakkal kellett házalniuk hétvégén is, hogy „bebizonyítsák emberségüket”, cégeket kellett megnyerniük arra, hogy vegyék meg repi ajándéknak nagy példányszámban. Nem tudtak sokat eladni, pedig mindent végigjártak. Péter dadogó kamasz volt, és a sikertelenség következménye rettenetes letorkolás lett:

„Alkalmatlanok vagytok arra, hogy bármit is tegyetek értünk, hálátlanok vagytok. Szedjétek össze magatokat!”

– mondta ilyenkor Kárpáti Kamil.

Pétert számos alkalommal elküldték tárgyalni is például az önkormányzathoz, hogy a Gérecz Attila-díjra támogatást szerezzen. Ezt a díjat Kárpáti Kamil gründolta, és később még lesz róla szó. De Péter ingatlanszerzés ügyében is tárgyalt. Olyan feladatokat róttak rá, amikkel kapcsolatban Péter úgy érezte, hogy azok meghaladják a képességeit.

Egyszer az 56-os Intézet vezetőjéhez is elküldték, hogy álljanak be a Gérecz Attila-díj ügye mögé, de a parancsoló mód miatt nem ígértek együttműködést. Kárpáti erre leszidta Pétert, aki a föld alá süllyedt szégyenében. Majd kioktatást kapott tárgyalási stratégiákból, miszerint előre kell készülni az ilyenekre, hogy legyen fegyver a kezében, amivel meg lehet törni a tárgyalópartnert. Mindenkinek van valami a múltjában. Egy partnert például azzal kellett volna sarokba szorítani, hogy „egy fűzfapoéta, egy zugíró ne álljon ellen egy Gérecz Attila-díjas költőnek”.

Telefonon is kellett ügyeket intézniük, az ilyen számonkérő hangvételű viták alkalmával betanított szöveget kellett elmondani, és ha Péter elfelejtette, mi a dolga, akkor Kárpáti ott a helyszínen, a telefonbeszélgetés közben írta föl egy papírra a megbeszélt kulcsszavakat. Kritikusok, szerkesztőségek számát kellett tárcsáznia, s ha valakivel szemben alulmaradt, akkor duplán szenvedett: egyrészt a sikertelen beszélgetés okán, másrészt azért, mert Kárpáti nyomdafestéket nem tűrő stílusban leszidta.

Szenvedjetek, hogy mély érzéseitek legyenek

Kárpáti ráadásul rendszeresen hangoztatott olyan mondatokat a fiatalok társaságában, mint hogy „férfi és nő között nem lehet barátság” (ez Hajdrák Tímea ATV Híradóban – 9:23-tól – tett vallomásából is ismerős lehet), hogy „a nők már a pólyában biszexuálisak vagy leszbikusok”, vagy hogy „teher alatt nő a pálma” – utóbbival Péter szerint Kárpáti Kamil saját életének terheit pakolta a kamaszokra, ugyanis 1949-ben fegyveres összeesküvés vádjával letartóztatták és elítélték, Kistarcsán, Recsken, Vácott és Márianosztrán tartották fogva, ahonnan 1956. október 28-án szabadult. „Puhánynak” kellett érezniük magukat, amiért nem járták meg az 50-es évek börtönpoklát, és szenvedést kellett tanulniuk, hogy mélyebb érzéseket fejezhessenek ki verseikben. De egy Babits-idézet is sokszor elhangzott, „a költők csoportos madarak”. „Utóbbit máig szajkózzák a stádiumos szerzők, ami a csoporttudatra utal, az egyének feloldódására Kárpáti Kamil magánmitológiájában, ami végül is egy személyi kultuszról szól” – mondta Péter.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Péter apja, amikor fia ezeket elmesélte neki, azt mondta, most azonnal felhívja Kárpáti Kamilt és Lőkös Margitot, és elküldi mindkettőt a picsába. Erre Péter először visszakozott, szinte védeni kezdte a házaspárt, és amikor ezt észrevette magán, leesett neki, hogy nem Kárpáti Kamil az apja. Ezért úgy döntött, hogy maga teszi meg a megfelelő lépést, és kilép a csoportból. „Apám büszke volt rám. Utólag úgy látom, hatalmas előnyöm volt azokkal szemben, akik rossz családi környezetből jöttek, vagy félárvák voltak” – mondta Péter.

„Bíztunk bennük, azt hittük, jót akarnak nekünk”

De mert nem akart igazságtalan lenni, úgy döntött, inkább próbára teszi mesterét. Ha hajlandó meghallgatni az ő álláspontját, életről alkotott elképzeléseit, akkor ad még egy esélyt az együttműködésnek, ha pedig nem, akkor egyértelmű, hogy a kapcsolat egyoldalú, vagyis nem kölcsönös a tisztelet. Ezt a megoldást végül nem egyedül választotta, egy költőbarátjával közösen tették meg, amit Kárpáti Kamil úgy kommunikált a csoporton belül, hogy „megtisztította a Stádium Fiatal Írók Körét az ördögtől és annak segédjétől”. Gyűlöletének a következő antológia előszavában is hangot adott, sőt kiderült azóta, hogy több irodalmárhoz és szerkesztőhöz intézett magánlevelében is pocskondiázta egykori tanítványait – legutóbb néhány évvel ezelőtt.

A Pesterzsébeti Múzeum Gaál Imre Galériájában történt a szóban forgó beszélgetés, Lőkös Margit irodájában, ahová Kárpáti Kamil négyszemközti beszélgetéseket szokott szervezni a műhely tagjaival. Ebben a picinyke szobában állt Rátkay Endre Zöld ikonosztáz című falméretű képe, amelyen

férfiak orálisan elégítik ki egymást, meztelen dominák vezetnek pórázon négykézláb mászó nácikat, valamint szado-mazo- és fekália szexjelenetek is láthatók.

Ez alatt a kép alatt beszélgetett négyszemközt a pályakezdő írókkal – többségükben kamasz lányokkal – Kárpáti Kamil, ha olyasmit akart mondani, ami nem a csoport nyilvánosságára tartozott. „Az rendben van, hogy a művészet már minden határt átlépett, de itt gyerekekről van szó. És az a kép nem gyerekeknek való, nagyon durva pornográfia. És ez is csak utólag esik le nekem. Annyira megbíztunk bennük, hogy jót akarnak nekünk… Eszünkbe se jutott, hogy árthatnak. A szexuális tartalmú célzásokat pedig ártalmatlan flörtölésnek gondoltuk, inkább csak vihogtunk rajtuk. Ezek voltak az összekacsintások pillanatai, amikor biztosak lehettünk benne, hogy a mesterünk jó kedvében van, kedves lesz velünk” – tette hozzá Péter.

Köszönet a borzalmakért

Egy másik fiatal szerző Kárpáti „ördögűző” akciója után szintén hasonlóan kezdett érezni, mint Péter, valamint zavarta, hogy Kárpátiék túlságosan tematizálják a verseit, olyan szerepet erőltetnek rá, ami nem ő, ráadásul egy sikeres felvételi vizsga eredményeként Budapestről vidékre került, így el-elmaradt a foglalkozásokról. Kárpáti tulajdonképpen szakító levelet írt neki válaszul egy bocsánatkérő levélre, amiben rettenetes ócsárlások vannak, szó szerint lekurvázza benne a fiatal, 19 éves lányt. De egy másik részletet idézünk:

„Azt hiszed, amit a két sehonnai (ebben is csak őket majmolod), hogy van egy külön életed, amivel azt teszel, amit akarsz…”

A két sehonnai ebben az 1997-es levélben Oravecz Péterre és a vele együtt kilépő költőtársára vonatkozik.

Jogosan merül föl a kérdés, hogy miért maradnak benne az emberek egy ilyen rendszerben. Erre megvan Péter válasza. Szerinte azon a költőtárson keresztül lehet ezt leginkább megérteni, aki ugyanakkor lépett ki a csoportból, amikor Péter, de később aztán újra felvette Kárpátival a kapcsolatot.

Ez a költőtárs ott volt Kárpáti Kamil 80. születésnapi rendezvényén a Petőfi Irodalmi Múzeumban, és köszöntőt is mondott. Ebben a köszöntő beszédben ez hangzik el Kárpáti Kamilról:

„Megtanított minket arra, hogy a szembenézés hosszú távon – bármilyen fájdalmas is – kifizetődőbb minden menekülésnél, mert emberséget nyerünk rajta. Sokszor kíméletlen volt, s nem értettük szigorát. Valaki idővel úgy eliszkolt, hogy hátra se nézett. Ahogy apák ellen szokás, magam is föllázadtam többször. De mint kaptárra méhek, ma is vissza-visszaszállunk hozzá erőgyűjtésre, jótanácsért, bölcs útmutatásaiért.

S ha eredendő puhányságunkon úrrá tudunk lenni, és megálljuk helyünk a vártán, azt neki is köszönhetjük.”

Mindez azt jelenti, hogy tulajdonképpen köszönetet mondott azokért a borzalmakért, amelyeket ő maga is átélt, és amelyeknek – mint az a Dívány interjúja nyomán sejthető – még sokan lehettek elszenvedői.

Kárpáti azzá vált, ami ellen fiatalkorában fellázadt

„Nem Anna az egyetlen tehát, aki valamilyen módon áldozat ebben a történetben, s az kétségtelen, hogy eddig az ő története a legsúlyosabb, de vannak, akik máig abban a manipulációban élnek, ami a gyermekkorukat is meghatározta. Nem ők a hibásak, és nekünk együtt kell éreznünk velük, még akkor is, ha adott esetben védelmükbe veszik Kárpáti Kamilt és Lőkös Margitot. Kárpáti Kamil azzá vált, ami ellen fiatalkorában fellázadt. A csoport egykori tagjainak pedig, köztük nekem is, arra kell figyelnünk, hogy ne essünk ugyanebbe a hibába” – tette hozzá Péter.

Voltak információim arról, hogy a Kárpáti Kamil által gründolt Gérecz Attila-díj tulajdonosai közül többen felvetették, hogy a történtek miatt vissza kellene adniuk a díjat. Péter ezt az információmat megerősítette. „Sok díjazottban felmerült ez, igen, de nem jutottunk közös álláspontra. Nehéz döntés ez, és nem várható el, hogy a díj mindenki számára ugyanazt jelentse. Én azonban elhatároztam, hogy visszaadom. A legnyomósabb ok az, hogy a díj alapítója, Kárpáti Kamil úgy adta át ezt a díjat, hogy ez nem csak szakmai, de erkölcsi elismerés is. Én úgy szeretnék hű lenni a Gérecz Attila nevével fémjelzett szellemiséghez, hogy minden lehetséges eszközzel nemet mondok a másik ember szabadságának megcsonkítására. A sors iróniája, hogy azzal az emberrel szemben kell kifejeznem álláspontomat, aki erre »felhatalmazást« adott.”

UPDATE:

Cikkünk megjelenése után Follinus Anna is bejelentette, hogy visszaadja a Gérecz Attila-díjat.