Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Okozhat még meglepetéseket Európában a szélsőjobb

Van, ahol a piaci rést töltötték be, máshol a szavazóknak lett elegük a politikai elitből, a tendencia ráadásul a jövőben is folytatódhat. Körképünk az európai szélsőjobboldali pártokról. 

Sokak számára nyújtott ijesztő látványt az idei függetlenség napi felvonulás Varsóban, ahol hatvanezer ember vonult utcára, transzparenseiken az „iszlám holokausztot” éltetve, vagy éppen azt követelve, hogy minden bevándorlót távolítsanak el Európa területéről. A karszalagos, lengyel zászlót lobogtató fiatalok vörös füstbe borították a lengyel főváros központját, a kormány mégsem ítélte el a menetet, sőt Mariusz Błaszczak belügyminiszter egyenesen felemelőnek nevezte a látványt.

A lengyel Jog és Igazságosság azonban nem az egyetlen párt Európában, amely az elmúlt években fokozatosan jobbra tolódott. A politikai palettán egyre gyakrabban jelennek meg komoly erőként olyan tömörülések is, melyek kifejezetten radikális programot képviselnek. Október végén a csehek egy olyan miniszterelnök-jelöltet választottak Andrej Babis személyében, aki gyakran száll szembe az Európai Unióval és már többször kijelentette, hogy országa egyetlen menekültet sem hajlandó befogadni. Németországban a választók a II. világháború óta először egy nyíltan iszlámellenes, radikális pártot, az Alternatíva Németországért (AfD) tömörülést is a parlamentbe juttattak. Ausztriában pedig a bevándorló- és muszlimellenes FPÖ még Sebastian Kurz koalíciós kormányába is bekerülhet.

A radikális AfD ellen tüntettek is Németországban Fotó: Jens Schlueter/Getty Images

A fenti csak három választási eredmény az elmúlt néhány hónapból, ami azt mutatja, hogy az európai politikában előretörtek a szélsőjobboldali, populista erők. Olaszországtól Finnországig szinte mindenhol megerősödött a nacionalizmus, ami eddig leginkább a 20. század első felére volt jellemző. Hollandiában például már 2010-ben bekerült a koalíciós kormányba az iszlámellenes Geert Wilders Szabadságpártja, aki két év múlva a mérleg nyelveként belpolitikai válságot idézett elő azzal, hogy megvonta támogatását Mark Rutte miniszterelnöktől, ezzel kikényszerítve az előzetes választásokat.

De vajon kell-e tartani ettől a trendtől és igaza volt-e Orbán Viktor miniszterelnöknek, amikor arról beszélt, hogy 2017 a „lázadás éve” lesz az európai politikában?

Nem ma kezdődött

Róna Dániel politológus szerint az európai szélsőjobboldal előretörése egy hosszabb folyamat, amiben volt természetesen egy-két fontosabb sarokpont is. Ide sorolta például a 2002-es francia elnökválasztást, amikor a második fordulóban Jacques Chirac és a szélsőséges Nemzeti Front vezetője, Jean-Marie Le Pen között dőlt el a verseny. De sokszor említik a 2016-os osztrák elnökválasztást is, amikor az első fordulóban nyertes Norbert Hofer, nyíltan bevándorlóellenes szabadságpárti jelöltet a második fordulóban csak teljes összefogással tudta legyőzni a zöld Alexander Van der Bellen (aki az óvás miatt megismételt elnökválasztáson is diadalmaskodott).

A Budapesti Corvinus Egyetem oktatója szerint sok mindentől függ, hogy egy-egy szélsőjobboldali erő mennyire tud közel kerülni a kormányzati pozícióhoz egy adott országban, ezek közé sorolta például a többi párt hozzáállását. Míg Svájcban megszokott, addig Németországban teljesen elképzelhetetlen, hogy a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) párttal bárki is koalíciót kössön – említette.

Merkel egyelőre nem talált magának koalíciós partnert, de a radikális jobboldal kizárt, hogy kormányra kerüljön. Fotó: Sean Gallup/Getty Images

A politikában szintén lényeges szempont a kereslet és a kínálat: ha a bevándorlás és a gazdasági nehézségek miatt a szavazóknak erre igénye van, akkor a szélsőségesek könnyebben tudnak bázist építeni. De ugyanez fordítva is igaz: ha a radikális párt karizmatikus vezetőt tud állítani, erős szervezetet tud építeni, vagy olyan programot készít, ami vonzó az embereknek, akkor a kereslet is megnőhet iránta.

Róna Dániel szerint a szélsőjobboldali pártok esélyeit az is növeli, ha egy országban megnő a nyitottság egy új politikai erő felé. Jó példa erre Ausztria, ahol a két vezető párt évtizedeken keresztül mindent leosztott egymás között és kizárták a külső szereplőket, ebből lett elege a szavazóknak, és így kerülhetett 2000-ben (és idén is) kormányra a Szabadságpárt.

Dániában a Haladáspárt a jövedelemadó teljes eltörléséért és radikális adócsökkentéséért szállt síkra az 1970-es években, ami abszolút ellentmondott minden hagyományos párt elképzelésének, viszont találkozott a lakosság zömének a véleményével. Norvégiában a szintén radikális jobboldali Haladáspárt ugyancsak radikális adócsökkentési ígéretekkel lett ismert, ám a sikeréhez hozzájárult az is, hogy a mainstream pártok 1972-ben a csatlakozás mellett kampányoltak, ám az átlagemberek többsége nem akart belépni. Ezt a piaci rést tudta kihasználni az új tömörülés.

A Jobbik-dilemma

Róna Dániel a Zoom.hu kérdésére úgy fogalmazott: abból a szempontból a Jobbik előretörése is beleillik az európai trendekbe, hogy az uniós palettán erős és nagyméretű pártnak számít. Magyarországon ráadásul az a különleges helyzet is előállt, hogy a két jobboldali párt – a Fidesz és a Jobbik – az összesített szavazatok 70 százalékát magáénak tudhatja, amit talán csak Lengyelország mondhat el magáról.

Vona Gábor és a Jobbik erősödése is beleillik a trendekbe, bár a magyar politikának vannak egyedi jellegzetességei Fotó: Halász Nóra

Európához hasonlóan Magyarországra is igaz, hogy a szélsőjobboldal erősödése miatt a konzervatív jobboldalt képviselő pártok is átvettek néhány radikálisabb szólamot, így próbálva szavazatokat szerezni. A politológus szerint azonban ez hazánkban

a Jobbik nélkül is ment volna a Fidesznek.

elég csak arra gondolni, hány olyan ötlet szerepel a kormánypárt programjában, ami a Jobbik választási programjában is előfordult. Róna Dániel ide sorolta a „keleti nyitást”, az új paksi atomerőmű-blokkot, a médiatörvényt, a devizahiteles mentőcsomagot, a közmunka-programot, a vasárnapi zárvatartást, a magánnyugdíj-pénztárak államosítását, a banki különadót vagy éppen a Nemzeti Összetartozás Napjának bevezetését.

„Azt nem lehet mondani, hogy ezek közül egyik sem szerepelt a Fidesz eredeti elképzeléseiben, de fontos szempont, hogy a két pártnak sok mindenben hasonló a gondolkodásmódja, világnézete” – tette hozzá.

Róna Dániel szerint egyelőre megjósolhatatlan, hogy a radikális jobboldali előretörés meddig fog tartani, de véleménye szerint, amíg az olyan témák, mint a migráció, vagy a gazdasági válság uralják az európai közbeszédet, a radikális pártoknak is mindig lesz helyük a politikai palettán.

Villámgyors karrier vagy pártszakadás a sikerért

Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy a szélsőjobboldali eszmék milyen gyorsan söpörtek át a kontinensen, elég csak azt megnéznünk, mennyi idő alatt jutottak el a radikális pártok a megalakulásuktól a konkrét hatalomig.

Szinte hihetetlen, de az Alternatíva Németországért (AfD) mindössze négy éve, 2013-ban alakult, de három év alatt a német politika megkerülhetetlen szereplője lett. Ebben minden bizonnyal a menekültválság is szerepet játszott, de az idei választásokon már a szavazatok 12, 6 százalékát szerezték meg, ezzel pedig a harmadik helyen végeztek.

Bár az osztrák Szabadságpárt 1956-ban alakult meg, igazán népszerűek 1986 után lettek, amikor akkori vezetője, Jörg Haider a populizmus felé vette az irányt, ami 1993-ban pártszakadáshoz vezetett. Ez viszont nem vett vissza az FPÖ lendületéből, így történhetett, hogy 1999-ben a szavazatok 26.9 százalékát szerezték meg, és bekerültek a kormánykoalícióba. Ez a szerep azonban nem vált be nekik, csökkent a népszerűségük és végül itt is pártszakadás lett a vége. Heinz-Christian Strache pártelnök azonban 2005-ben új alapokra helyezte a pártot, így nem elég, hogy 2016-ban az elnökválasztás első fordulójában az ő jelöltjük győzött, de az idei választásokon ismét 26 százalékot értek el, így Sebastian Kurz leendő kancellár fel is kérte őket a koalíciós tárgyalásokra.

1972-ben alakult a francia Nemzeti Front, amelynek élén 2011-ig Jean-Marie Le Pen állt, aki 2002-ben csak kevéssel maradt le Jacques Chirac mögött a francia elnökválasztáson. Őt lánya, Marine Le Pen követte a párt élén, aki igyekezett elhatárolódni a radikális eszméktől és középre vezetni a programjukat. Ennek érdekében még saját édesapját is kizárta a pártból. A váltás bejött, hiszen a párt már a 2014-es önkormányzati választásokon 12 városban tudott polgármestert állítani, és még ugyanabban az évben példátlan, 25 százalékos eredményt ért el az európai parlamenti választásokon. A csúcspont idén érkezett el Marine Le Pen számára, aki ideiglenesen még a pártelnökségről is lemondott, hogy sikerrel induljon az elnökválasztáson, ahol végül Emmanuel Macron győzte le a második fordulóban.