Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Visky András: A hamis messiás magunk fölé emelésében rejtjük el az öngyűlöletünket

Visky András: A hamis messiás magunk fölé emelésében rejtjük el az öngyűlöletünket

Idén ünnepelte 60. születésnapját, de máig dolgozik benne a hiány. Édesapját, Visky Ferenc református lelkészt a romániai ideológiai tisztogatás politikája idején, 1958-ban 6 évre börtönbe hurcolták, az ekkor 2 éves Visky Andrást édesanyjával és 6 testvérével pedig munkatáborba telepítették. Darabjait világszerte játsszák, Budapestre Londonból érkezett, innen Lengyelországba utazott. Nevezd csak szeretetnek című új, a Jelenkor Kiadónál megjelent verseskötete és az advent kapcsán beszélgettünk az erdélyi magyar íróval, a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgjával.

A gyermekeid örökölték azt az érzést, ami téged töltött el abban az időszakban, amikor édesapád a börtönben volt?

Hát persze, ez a történet transzgenerációsan öröklődik. A gyermekeim is benne élnek ezekben a történetekben, ismerték a szüleimet, akik meséltek nekik, önmagukról és rólam is. Főként az édesanyám mesélt, édesapám kevésbé, és édesapám is arról leginkább, hogy milyen emléket vitt például rólam a börtönbe. Hiszen én voltam akkor a legkisebb. Ráadásul biztos, hogy öröklődött mindez testi tapasztalatként is, hiszen legkevésbé szavakat, annál inkább mintákat adunk át, mozdulatokat, szorongásokat, félelmeket.

Az az idő, amíg nem volt jelen édesapád, hasonlítható ahhoz a várakozáshoz, amit adventnek nevezünk?

A fogoly élete adventi lét: megkettőzi a maga életét, egyszerre két testben él – abban a testben, ami ott van a fogságban, és egy másik testben, ami számára a szabadságot jelenti. Így a két testben való létezés fikciót is jelent, mert ebben a helyzetben a szabadság fikció, miközben a fogoly megpróbálja inkább fikcionalizálni a saját fogságát is. Ezért mindenféle rítusokat kitalál magának. Nekem az volt az alaprítusom – mesélik a testvéreim, de valamennyire én is emlékszem azért –, hogy sokszor kimentem a barakkunk elé, és láttam, hogy jön az apám, és kiabáltam is, hogy jön apa. Az adventnek nagyon sok köze van a fogság felismeréséhez, és ahhoz, hogy a fogságot fogságnak tekintsük, ne pedig valami másnak. És advent azt jelenti, hogy nem fogadom el a fogságot, ugyanakkor a fogságot mégis valóságnak tekintem, nem pedig álvalóságokat hozok létre magamnak. Az advent igenis radikális tud lenni abban az értelemben, hogy néven nevezi a dolgokat.

Fogság alatt azt érted itt, hogy mint ember be vagy zárva a saját testedbe?

Én a fogságot egy univerzális dolognak tartom. Nem biztos, hogy a testbe vagy bezárva, mert be vagy zárva például egy kapcsolatba is. Be vagy zárva függőségekbe, de egy nagy válság is fogságélmény, és ehhez az élményhez hozzátartozik az is, hogy nem te nyitod ki az ajtót, mert az ajtó kívülről nyílik. Én így olvasom a becketti dramaturgiát is: Beckett végtelenítette az adventet.

Godot sosem érkezik meg.

Igen, nem érkezik meg, mert végtelenített a dramaturgia. Addig nem kell elmozdulnunk arról a helyről, ahol vagyunk, ameddig Godot nem érkezik meg, hiszen jönnek üzenetek, amelyek az érkezést sejtetik. A Godot talán az utolsó, klasszikus értelemben vett metafizikai drámája a nyugati kultúrának. Utána valóságrekonstrukciók következnek, mert a 20. században a valóság létezésében kezdtünk el kételkedni. És Isten létében kételkedni azt jelenti, hogy a valóság létében kételkedünk. Nagyon sok fajta fogságszituáció van, és a fogságszituációk fölismerésének a láncolatából áll az életünk, ha szerencsések vagyunk.

Fotó: Halász Nóra

Egy verseskötetre való várakozás – mégiscsak kilenc évvel ezelőtt jelent meg az előző ilyen köteted –, és az, hogy most már a kezedben van, megszünteti ezt a fajta fogságot valamiképpen?

Valamit biztosan letettem vele. A könyv kézbevétele felszabadító esemény, ebben a folyamatban talán a legfontosabb momentum. Mert mondjuk az, hogy megkapom a levonatot pdf-ben, az azért nem ugyanaz. És amint a könyv megszületik, azonnal megszületik bennem egy következő könyvnek a gondolata. Most, évek óta már tulajdonképpen, egy családregénnyel dolgozom. Közben megszületett bennem egy tapasztalati irodalomtörténet terve, hosszúversekben. A Petri Györgyről szóló fejezete kész van, és ugyan már olvastatom emberekkel, de nem adom még ki a kezemből. Jelenések könyve volna a munkacíme.

Még csak a nyelvét keresed?

Igen, és úgy érzem, megtaláltam valamit, de abban nem vagyok biztos, hogy ezzel a nyelvvel végig tudom csinálni. Számomra a vers, egyáltalán, az írás sokkal közelebb áll a lelkigyakorlathoz, mint az irodalomtermeléshez, sokkal közelebb áll ahhoz, hogy önmagamon dolgozom, semmint ahhoz, hogy régen nem jelent meg már könyvem, nem is tudom, hogy ez mit jelent, és nem is érdekel. Amúgy is többféle műfajban létezem, mert ilyen alkatom van, párhuzamosan történik minden. Egy-egy ilyen nagyobb folyamatot, mint a Jelenések könyve, megszakít az, hogy például egy drámát meg kell írnom. Az ilyen egy-két hónapos kilépések azonban segítenek abban, hogy kívülről lássam azt, amit addig csináltam.

Az, hogy párhuzamosan ennyi minden történik veled, nem szálaz szét?

Nagyon is szétszálaz, ezért gondolom azt, hogy nincsen életművem, hanem mozaikok vagy töredékek vannak, és én nem tudom, hogy ez miként áll össze. Amúgy is nagyobb dolognak tartom az életmű kultuszánál azt, hogy az életemre figyeljek, amit én nem egy személyes, hanem egy családi-közösségi létnek gondolok. De most, hogy idén 60 éves lettem, ami önmagában is elképesztő váratlan esemény…

…bár azért 59 éved volt rá felkészülni…

…igen, valóban egészen pontosan 59 évem volt rá felkészülni, csak nem tudom, mit jelent 59 év, ahogy azt sem tudom, mit jelent a 60 év.

Furcsán hangozhat, de nekem sincs fogalmam arról, hogy mit jelent például a krisztusi kor, amiben éppen most vagyok.

Én 89 után lettem 33 éves, és ez nagy depressziót okozott nekem, mert úgy éreztem, hogy későn jött a politikai változás, ezért valamiképpen újra ki kellett találnom magamat és az életemet.

Fotó: Halász Nóra

Mérnökből lettél író, színházi ember és tanár. Nagy változás. A 60. év hozott hasonlót?

Kitaláltam magamnak egy projektet, mégpedig azt, hogy megpróbálok többször nemet mondani, ami nagyon nehezen megy, mert minden tetszik, amire fölkérnek. Most Washingtonból Londonba, Londonból Budapestre, Budapestről meg Lengyelországba megyek. Ami jónak hangzik, de az ember azért felteszi magának a kérdést, hogy mikor él és ki is valójában. De az a munka, ami engem most leginkább érdekel, az a regényírás, és ez azt várja el tőlem, hogy üljek, dolgozzam, dokumentumokat gyűjtsek.

Mérnöki feladat?

Mérnökibb feladat, igen. Annak a falunak a dokumentumait keresem, ahová kiköltöztettek bennünket, és amit az ottani foglyok építettek föl. Van egy saját térképem, amit kaptam egy fogolytól, ő maga rajzolta föl, és a barakkokra azt is ráírta, hogy kik laktak benne, és én most megyek a nevek után, és elképesztő történeteket találok. Volt a tudat alatt egy olyan emlékem, hogy egy pilóta is ott élt velünk, de hát a pilótát mi férfival azonosítjuk alapesetben, aztán kiderült, hogy az első román női pilótáról van szó, akinek még saját repülőgépe is volt, és aki megúszta azt, hogy kivégezzék. A saját lakásában titkos tárgyalásokat folytatott két magas rangú román katonatiszt az angol hadsereg képviselőivel, hogy a nyugathoz tartozzon Románia. A kiugrást előkészítő román tiszteket kivégezték, ő úgy úszta meg, hogy nem volt jelen a tárgyalásokon. Nadia Russo volt a neve, egy román arisztokrata felesége. Azt terjesztette a telepről, hogy sarló és kalapács formájában építtették sváb kitelepítettekkel.

A regényírás mérnöki feladat számodra, a versírás pedig, ahogy mondtad, lelkigyakorlat – utóbbi profánul terápiát jelenthetne leginkább. Elhunyt barátok emlékével nézel szembe a kötetben, erős református hittel, de közben mindazok hitével azonosulsz, akikre emlékezel. Számodra mennyire fontos az irodalomban a hit?

A hitkérdés vagy az Istenkérdés számomra egyetlen kérdésként fontos: a nyelv emlékszik-e egy elsődleges megszólalásra, a nyelv őrzi-e a visszhangjait annak, hogy valaki valahogyan a formátlanból kiszólítja a formát, ami az irodalomnak egy napi szöszölése önmagával. Amikor a Caravaggio-darabomat írtam, akkor lenyűgözött, hogy az életművének egy jelentős része elveszett. Ennek a lenyomata is bekerült ebbe a kötetbe: a nem létezőből mégis csak maradt valami.

A Caravaggio elkészíti az eltűnt képek leltárát című vers minden szakasza ezzel azzal a szóval végződik, hogy „elveszett”.

Igazából találtam ezt a verset, amikor írtam a Caravaggio-darabot, elolvastam egy könyvet, amelyben a kutató számba veszi az életmű elveszett darabjait, és leírja ezeket a képeket, és a könyv egyszer csak úgy kezdett működni számomra, mint egy vers. A Caravaggio-val való találkozásomban egyébként az a kérdés vetődött fel számomra nagyon is élesen, hogy egy olyan század után, mint amilyen a 20. század, ami számunkra még egy élő tapasztalat, az embert fölfoghatjuk-e olyan lénynek, mint amelynek vagy akinek lelke van. Mert ha van lelke, akkor az örökkévalóság kérdésének felvetése megoldódott, ha pedig nincs lelke, akkor nincs kérdés. Én azt hiszem, hogy ez egy bizonyos fajta szorongást okoz, amit mi úgy élünk meg, hogy az itt-létben akarjuk száz százalékosan realizálni önmagunkat. Tehát hogy az itt-létünkben van az öröklétünk is.

Mint Barthes-nál a fényképekre vonatkozó itt-volt-lét?

Igen, hogy a képben van minden reményünk: abban, hogy létezünk, mert látnak minket és beszélnek rólunk.

Fotó: Halász Nóra

Ezt sokszor elmondtad már: a beszéd számodra fontosabb, mint az írás. Az ige, az aktív, cselekvő, teremtő ige sokkal fontosabb a te életedben, mint az írás maga. Sokat beszélsz?

Azt hiszem, igen, de nagyon ki vagyok szolgáltatva a csendnek. Tehát ha nincsenek meg azok az időszakok, amikor el tudok tűnni a magány visszhangzó tereiben, akkor nagyon hamar kétségbe esem, mert hallom az önismétléseimet, hallom azt, hogy nem a jelen időben jön létre a szó, nem cselekvésként, nem aktusként, hanem nosztalgiaként. És a nosztalgia számomra tilos minden tekintetben. Arról persze szeretek számot adni, hogy kitől mit tanultam, de küzdök az ellen, hogy ezek bon mot-vá változzanak. A Szentíráshoz való viszonyom azért lett egzisztenciálisan fontos, mert én a szent szöveget úgy értelmezem, hogy az nemlétező szöveg. Mert a szent szöveg nem írásként akar létezni, hanem beteljesülésként. Meg akarja szüntetni önmagát. Szent szöveget fetisizálni, az esszenciálisan pogány gondolat.

Ebben az értelemben a versírás teremtés vagy sem?

A versírást kapcsolatteremtésnek nevezem. Én hangosan olvasok verset magamnak és másoknak is. Ha találok egy verset, ami fontos számomra, akkor azt nem adom oda a családomnak, hanem felolvasom, mert a találkozást akarom átadni. Van a kötetben egy olyan sor, amit éppen Bence fiamtól kaptam, felolvasott egy Visky Zsolt-verset a konyhában, és azt mondta, nézd meg, ez a vers nem akar vers lenni, és akkor ezt leírtam. A színházból tanultam ezt meg egyébként, a diákjaimnak adom azt a definíciót mindig – és ettől felszabadulnak –, hogy a dráma az a műnem, amit az ember csak súlyos kényszerek hatására olvas. És akkor jön a másik definíció is: hogy a dráma érthetetlen szöveg, mert az egyetlen adekvát létmódja a megcselekvés. Megszüntetjük a szöveget azért, hogy megszülessen. Ez a pendlizés a dráma meg a vers között azért nem nagy amplitúdó. A korábbi könyveimben és ebben is van olyan szöveg, amit drámákból metszettem ki.

Szabad az átjárás.

Persze, hiszen éppen regénynek nevezem azt, amit írok, de nem tudom, hogy mi a műfaja, és nekem nem is feladatom sem betartani, sem figyelembe venni a műfaji határokat. Az a jó, amikor már kevés döntés marad a kezemben, tehát csak engedelmeskednem kell a szövegnek. Minden számunkra fontos szöveg megtörténik az emberrel.

A verseskötet a Kedves V.! című verssel ugyan még éppen nem ér véget, mert aztán a jegyzeteket is bevonod a kötet egészébe, de ha szigorú akarok lenni, akkor ez az utolsó vers. Nagyon hangsúlyos helyen van tehát, és elkerülhetetlen az áthallás. És te ennek a megszólított V.-nek nem jósolsz magasztos jövőt a halála után. Erdélyből milyennek látod te Magyarországot? Fel tud készülni ez az ország egy olyan ünnepre, mint az advent?

Nagyon nehéz kérdés, mert nagyon sokszor én nem egy országot látok magam előtt, hanem embereket, akikkel találkozom, akik felkészülnek az adventre, és olyan emberekkel, akik egy teljesen hamis és kreált várakozásban élnek. Azt olvastam nem régen, hogy ha már novemberben elkezdődik a karácsony, az depressziót okoz, mert ez az ünnepre mint kudarcra emlékeztet. De én személyesen úgy érzem, hogy folyamatos árulásban élünk: az a kérdés vetődik fel bennem, hogy mi véd meg bennünket attól, hogy egy hamis messiást messiásnak avassunk fel. A történetünk folyamán ez többször megtörtént. A hamis messiás magunk fölé emelésében rejtjük el az öngyűlöletünket. Kolozsvárról szemlélve azt látom, hogy őrületes beszélgetés-deficitben élünk, és hatalmas kinyilatkoztatás-inflációban.