Nekem két osztályom van, a férjemnek négy

Nekem két osztályom van, a férjemnek négy

Felnőtt romák ülnek be az iskolapadba Bag után már Dányban is, hogy elvégezzék az általános iskolát és munkát kaphassanak. Más meg azért jár tanfolyamra, hogy visszakössék a villanyt a házába. Riport.

A teszt. Attól félnek a legjobban – mondja egy fiatalasszony a dányi romatelep közelében a bent lakókról. Valamikor buszokkal vitték innen az embereket dolgozni – teszi hozzá -, Pest nincsen messze, oda. Persze ahogy most sem, akkor sem volt mindenkinek meg a nyolc osztálya, de munka az mégis akadt. Szövőnők voltak, betanított munkások, takarítók.

Fotó: Halász Nóra

Mivel volt kenyérkeresetük, ez nem az a klasszikus szegény környék, mint amire az ember számítana a cigánytelep szót hallva. Vannak itt mutatós házak is szép számmal. Kőoroszlános új, meg kopottasan takaros, meg azért nagy szegénységről árulkodó is. Autó sok van.

Fotó: Halász Nóra

Munka az nincsen, illetve ha van, akkor a legegyszerűbb állásokhoz is tesztet kell kitölteni. Ettől félnek a telepiek, ha meghallják, hogy teszt, sokan el sem mennek a munkaerő-felvételre. Mert nem tudnak se írni, se olvasni, se számolni.

Részben ezért van itt a Bagázs Közhasznú Egyesület a programjaival. Bagon már elindult ezügyben valami, itt, Dányban néhány hónapja kezdtek munkához. Segítenek felkészülni az általános iskolai tanulmányok befejezésében, a munkavállalásban, adósságkezelő csoportot működtetnek, kártyás villanyóra-programjuk van, jogi segítségnyújtást is adnak.

Említett fiatalasszony szerint a romák helyzetét az is nehezíti, hogy zárt közösségben élnek, a cigány az anyanyelvük, ami még problémásabbá teszi a magyar betűvetést, meg az olvasást. Meg mindent.

Fotó: Halász Nóra

Egy másik beszélgetésben arról esik szó, hogy itt a gyerekek nem nagyon kapnak játékokat. Az anyjuk karján ülnek, amíg meg nem tanulnak járni, onnantól kint szaladgálnak a nagyobbakkal. Az építőkockák, egyéb motorikus képességeket fejlesztő játékok hiányoznak az életükből, így sokan egyszerűen ügyetlenek lesznek felnőttként, ami szintén nem jó belépő egy munkahelyre.

Sétálunk a telepen, egy asszony éppen a háza előtt gereblyézi a lehullott leveleket, szépen öltözött gyerekek játszanak mindenfelé, aki szembe jön, előre köszön. Azért nem teljes az idill, a telep egyik utcájában észreveszem, nincsen közvilágítás. Illetve lenne, lehetne, de az izzók hiányoznak. És akadnak kábelek, amik nem a póznákhoz, hanem a szomszéd házhoz futnak.

Mert a felszín mögött van itt probléma elég: a tartozások miatt sok helyen kikötötték a villanyt, másutt árverezik a házat, amott nem tudják fizetni a vizet, kommunális adót, bármit. De ez nem csak itt van így, szegény az ország.

Fotó: Halász Nóra

Bóklászunk kicsit, aztán összefutunk Kovács Krisztinával és Aczél Zsófiával, a Bagázs munkatársaival. Persze előre megbeszéltük a találkozót, de nem ide. Őket már ismerik a telepen, nem lepődünk meg, hogy néhány perc múlva velük együtt bennünket is beinvitálnak egy házba. Pipi néniék szépen élnek, bár fillérekből.

Fotó: Halász Nóra

Ezermester a férje, szinte mindent ő csinált az épületben, még a polcokat is a falon. Kávéval kínálnak, van az a szívélyes vendéglátás, amikor az ember nem mondhat nemet. Még akkor sem, ha nem kávézik. Ez az igazi cigányos vendégszeretet, a maga túlzásaival: legalább három cukorral kapom, jól akarnak tartani.

Fotó: Halász Nóra

Megyünk vissza az önkormányzat egyik épületébe, ott lesznek a foglalkozások. Látva a fényképezőgépet, időről-időre megállítanak bennünket a helyi fiatalok, hogy készítsünk róluk fényképet. Lemaradunk kísérőinktől. A vihorászós fotózkodás közben azért előkerülnek szomorú témák is: egy ideje itt is megjelent a kábítószer. Persze akikkel beszélünk, azok nem fogyasztanak ilyesmit.

Fotó: Halász Nóra

Ránk esteledik, már sötétben botorkálunk, amikor a pici szobához érünk, ahol a mai első, alapozó tanfolyamot tartják. Benézünk az ablakon, csupa nevető embert látunk: játszanak. A foglalkozáson csak nők vannak, meg négy gyerek – mind fiúcska -, akiket nem volt kire bízni. Amikor belépünk, éppen arra a játékra váltanak, hogy párokba állva történeteket kell mesélni egymásnak, aztán megbeszélik, hogy mik a sztorik tanulságai.

A hozzám legközelebb ülők pechemre cigányul mesélnek egymásnak. Kicsit odébb arról beszélnek, ki, mit főz, és hogyan. Aztán a megbeszéléskor előjönnek olyan alapfogalmak, mint, hogy nem vágunk egymás szavába, vagy, hogy a figyelem mennyire fontos. „Volt olyan, hogy akartam mesélni valamit a páromnak, de ő nem figyelt rám, jobban érdekelte a tévé” – emlékszik egy asszony. „És te mit csináltál?” – kérdezi az egyik bagázsos segítő. „Sírtam.”

Fotó: Halász Nóra

Az alapozó tanfolyam millió dologról szól, és nagy a tétje: aki itt jól teljesít, annak az alapítvány segít villanyórát kapni. Ilyen kártyás, előre fizetőset. Mondja is az egyik asszony: „Itt mindenki az áramot szeretné. Hogy legyen. Hogy ne lopjuk. Hogy fizessük.” Nem véletlen, hogy a játékok a rendszerességre is tanítanak.

A szünetben az udvaron beszélgetünk. Mi másról, az iskoláról. Meg az elfogadásról, a szegénységről, a reményekről. Ilonka marad a legtovább. 37 éves, négy gyereke van. Ahogy fogalmaz, „ellátásin van” az egyikkel, aki értelmi fogyatékos, 26 ezer forint a bevétele. „Nekem két osztályom van, a férjemnek négy. Ő munkanélküli, lomizásból tart el minket” – mondja. A legnagyobb gyerek már megnősült, 16 volt, amikor házasodott, ő hét osztályt végzett el. Az esküvő után Ilonáék átköltöztek az anyósához, helyi szokás szerint „hozzá lett építve egy szoba-konyha a mama házához”, ott laknak most.

Fotó: Halász Nóra

Egy korábbi albérlő tartozásokat halmozott fel, ennek folyományaként most nincsen se víz, se áram a lakásban, ezért van itt a tanfolyamon. Jövőre szeretné folytatni az általános iskolát is, ha befejezi, akkor lehet, hogy továbbmenne valamilyen OKJ-s képzésre. És akkor jogosítványt is szerezhet. Már vezetett autót, nagyon jó volt, de azt mondták neki, nem okos dolog papír nélkül vezetni, komoly bírság lehet a vége.

Ő egyébként 13 éves volt amikor házasodtak, a férje 16. „De hát mi a fontos az életben, a szerelem, vagy a pénz? – kérdezi nevetve, aztán meg is adja a választ: A boldogság!” Büszke rá, hogy nekik lagzijuk is volt, ez errefelé nem mindenkinek adatik meg.

Menni kell vissza. Ilonkának a gyerekekhez, nekünk a kis terembe, kezdődnek a tanórák. Négy asszony maradt, hárman földrajz órára, a negyedik matekra ül be. Közös a terem, mindenki halk szóval beszél, hogy ne zavarják egymást.

Fotó: Halász Nóra

Pipi néni a számokkal ismerkedik, számol papíron, kézen, meg tableten is, amit a tanító úr hozott az órára. Az asszony nyugdíjas korú, még nem megy neki a 9+5. Ha megtanul számolni, majd kikalkulálhatja azt is, vajon hányszor csapták be eddigi életében a boltokban.

Ujját vezetve olvas az egyik diák a földrajzos csoportban, a szomszédos országokat veszik éppen. Ausztria helyett következetesen Ausztráliát mond. Eljutni egyik országba sem fog, így akár mindegy is lehetne, de a vizsgán kérdezni fogják, hát ismételgeti.

Fotó: Halász Nóra

„Miről híres Makó?” – kérdezi a végtelen türelmű tanár. Hosszú csend. „Hát a hagymáról” – válaszolja meg a saját kérdését. „És Szeged?” „És Dunaújváros?” Még nem tudják miről, de azért vannak itt, hogy megtanulják. „És Kalocsa?” „Ezt tudom, Kalocsa a női börtönről híres, soha ne kerüljünk oda” – adja a kézenfekvő választ az egyik tanuló, amire először felnevetnek, aztán kicsit elkomorulnak.

Kászálódik az egyik diák, „menni kell, fürdetés van a kicsinek”- mondja. Viszi a leckét, meg az olvasnivalót, ha elalszanak a gyerekek és a férj, megcsinálja a házi feladatot. És készít jegyzeteket is, igen.

Mi is készülődünk haza, azt még megkérdezem a maradóktól, hogy miért járnak iskolába. Részint büszkeségből – mondják -, részint praktikumból: „Ha elvégezzük a nyolc osztályt, akkor majd biztos ki tudjuk tölteni a tesztet a munkafelvételen.