Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Terápia mindenkinek: Mácsai Pál for president!

Terápia mindenkinek: Mácsai Pál for president!

Az utóbbi évek nagy föleszmélése volt, hogy mi, szomszédokizált magyarok is tudunk minőségi televíziós sorozatokat készíteni (vö. adaptálni és a sajátosságainkra alakítani, ezzel párhuzamosan többletet kínálni), s bár nyilván nem Budapestről robbantjuk föl az online gyártással-terítéssel (is) impulzust kapó világpiacot, elleszünk mi itt a Tűzvonalbannal, a Társas játékkal, a Válótársakkal, a Csak színház és semmivel, A mi kis falunkkal… Na és a Terápiával, jóllehet az izraeli születésű, legalább féltucatnyi országban átvett sorozat győzelmében alighanem csak az HBO hazai ötletgazdái hittek, minthogy a szériakészítés sikerének alapvetései (akció, szex/soft ágyjelenet, humor stb.) jórészt kapásból hiányoztak belőle. És tessék.

Czintos, Balsai, Vilmányi, Udvaros, Mácsai, Schell: nagycsapat. Forrás: HBO / Sághy Tímea

A Terápia harmadik – egyben befejező – évadát november 13-ától kezdték tolni a citált kábelcsatornán, ennek nyomán azon kaptam magam, hogy a videotárat fölpattintva egy svungra megnéztem az első hetet:

mert akkor most már tényleg hová fejlődik dr. Dargay András pszichológus Mácsai Pál által megformált karaktere?

Annyira statikus a cucc, ahogyan négy napig dr. Dargay ül a székében és – kvázi reakciók nélkül – csak hallgatja a szemben ülőket, hogy képes-e az első két, prímán lehozott évad után bármiféle plusz beletenni a történetbe? Jól lép-e be az alakításilag börtönben ülő Vilmányi Benett, az elnyomott feleség, Schell Judit, a székelyföldről felesége halála után felhozott Czintos József, a szakmailag és magánéletileg is problémákkal szembesülő színésznő, Udvaros Dorottya? S kapunk-e többletet a legizgalmasabbnak ígérkező ötödik napon, amikor dr. Dargay szedeti szét magát kollégájánál? Kivált, hogy ezúttal nem Csákányi Eszteré az analizáló szerep (micsoda kettős volt Mácsaival!), hanem Balsai Mónié, aki korántsem az a lefojtott gesztusrendszerrel működő színésznő? Jellemző, hogy maguk az elképesztő melót a projektbe fektető, roppant részletességgel dolgozó alkotók is megfogalmazták kételyeiket (a szereplők nyilatkozatai itt, a forgatókönyvírókkal és a rendezőkkel készített interjúk itt és itt olvashatók), jóllehet abban körülbelül biztosak voltak: még egy szintet rá lehet pakolni a „rendelőre”, de aztán semmiképpen sincs tovább, mert egyszerűen nem lehet tovább.

És úgy fest, igazuk is van. Ha egy hét után nem is érdemes koppanó hangú konklúzióval előállni, már most megállapítható: az első négy nap afféle (jó) szinten tartása a Terápiának,

s a péntek az, ami megemeli a sorozatot.

Az a nap, amikor a legnagyobb dózist kapjuk a dr. Dargay-féle karakterből; vélt-valós Parkinson-kórjából, a kimerültségéből, a nála jóval fiatalabb barátnőjével alakulgató kapcsolatából, a váratlanul hozzáköltöző nagyfiából, na és hát: a dr. Bárdos Adéllal (Balsai Mónival) megkezdett terápiából, amelynek során éppen akkora izgalmat kínál az előző négy nap favágásából, túlzott udvariasságából, frusztrációjából, elfojtásából, öregedésének felismeréséből fakadó, „most akkor elmondom, bazmeg” típusú Dargay-indulatfolyam, mint az, ahogyan a pszichiáter ráérez a Dargay defektusaira.

Mácsaiban (-nál) már az is zseniális, ahogyan rágyújt egy cigarettára vagy csak szimplán néz; de a történet (az előző két évad) továbbvitele szempontjából az az igazi, amikor – futásnál véletlenül megpillantva dr. Bárdos névtábláját – csak becsöngetni óhajt egy, orvosa távollétében felírandó gyógyszerért, ám a kétperces aktusból komplett kúra lesz. Dr. Bárdos nem ad receptet csak úgy, hellóra, dr. Dargayból pedig – a kezdeti „én huszonöt éve vagyok pszichológus, és ezt maga még nem értheti” után – sok szálon előbukkan a kezelésre szoruló élete. A Mácsai-féle vonal igazából itt teremti meg a kohéziót a Terápia struktúrájában, miközben csodálatos felfedezni a „másik” Balsai Mónit: azt, aki – szerepéhez igazodva – a kvázi nulla gesztussal, mégis iszonyatosan erős, szuggesztív jelenléttel fonja tovább a partnere által behozott szálakat. Úgy néz rá a dr. Dargay által szemléltetésül kinyújtott, csöppet remegő jobb kézre, mintha rá se nézne; úgy konstatál, hogy mégse. A „levett” információk rezzenéstelen, láthatatlan „följegyzései” plasztikussá és széppé teszik a drámával, feszültséggel spékelt jeleneteket.

Dr. Dargay-Mácsai. Fotó: Halász Nóra

Ha valamiért, már a Mácsai, Balsai-féle kettősért érdemes nézni a Terápiát, ellenben – ettől még – semmiképpen sem „engedném el” az előző négy napot. Például a kiszámíthatónak gondolható, ekként kevésbé izgalmas – de feltétlenül minőségi módon kidolgozott – cselekményszálak ellenére is

élmény nézni a magyar kortárs színművészet két klasszisát, Schellt és Udvarost.

Utóbbinak elvileg jutalomjáték lenne a Blaha Lujzába ojtott Honthy Hanna-féle karakter, ám pontosan tudható, éppen az ilyesfajta figurákat (lásd még: a saját szakmád képviselőjét, kvázi saját magadat) a legnehezebb összerakni, kivált azzal a nehezítéssel, hogy a színésznő időnként el-elfelejti a szöveget a színpadon, azt sem tudva, egyáltalán miként is került oda, testvére pedig (mell)rákos. És Udvaros, naná, remek: már az első jelenetben, amikor megjelenik dr. Dargay lakásában, és a pszichológus kezében (nem ajándékozás miatt) lévő virágra reflektál álripacsként, „nem kellett volna” nézéssel; a szakmai-családi dráma fölfejtését is mély átszellemüléssel hozza. Schell a pszichológus asztalán lévő vizes kancsóról rögvest megjegyzi, ez legutóbb nem itt volt, s kicsit arrébb helyezi, amivel (ahogyan) csodásan megágyaz annak a nőnek, akiben huszonöt évvel ezelőtt „meghalt” saját maga, hogy férje cselédje legyen. Az elnyomott, beszabályozott, lenézett, csak feladatok megoldására alkalmas, súlyos komplexusokkal élő háziasszony karakteréért Schell még a haját is befestette barnára, minthogy parókában nem lenne igazi az átlényegülés; ez a fajta a szakmai aprólékosság (is) eredményes volt, átjön a képernyőn.

S bár a többieknél se lehet cicegni – Czintos erdélyi művész és a Radnóti-színész Vilmányi karaktere is stabil, átélhető, élvezhető –, az első hét után van bennem némi hiányérzet, azzal együtt is, hogy a statikusság ellensúlyozására külső helyszínt (börtönt) is beépítettek a szépen fotografált sorozatba. Talán azért hümmögök, mert az első két évad után az van bennem, hogy „ezt már láttam”? Hogy egy viccet sem érdemes ugyanannak a társaságnak elmesélni kétszer, no pláne háromszor, mert sokadszorra senki sem röhög rajta? Akárhogyan is, tisztelettel adózóm a munka előtt, szorítom lélekben az alkotók dolgos jobbját, és várom a hétfőt… De leginkább a pénteket.

És Mácsai Pál for president!