Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

A férfielvű társadalom kérdőjeleződik meg világszerte

A férfielvű társadalom kérdőjeleződik meg világszerte

Interjúnk a Kerényi Miklós Gáborral kapcsolatos botrány előtt készült.

Az elmúlt néhány hét milyen érzéseket keltett bennetek? El lehet választani a zaklatásos ügyeket a színháztól?

Mácsai Pál: Természetesen nem lehet elválasztani, pedig az egész egyáltalán nem a szakmánk természetéből fakad, hanem egy ember természetéből. De ránk fog égni, ez nyomasztó. Rossz érzés, sokat foglalkoztat. Eddig előttem ismeretlen terület, megvisel. Össze nem tartozó dolgok is össze vannak mosódva. Addig minden világos, hogy ezt a magatartást elvágólag el kell utasítani. Utána kérdések és válaszok sora: a morális pánik stációi. És természetesen – ez pozitív következmény, egyébként – önvizsgálat: van-e közöm hozzá, akármilyen szinten, gondolatban, gesztusban? Nem találom nyomát, de ettől még nem vagyok nyugodt, mert a kérdés nagyon összetett, nagyon mélyről ered és nagyon messzire vezet. Mindent meg kell vizsgálni, tulajdonképpen a spontán működéseimet, a reflexeimet. Hátha van valami, ami helytelen, vagy akár csak zavarba hozhat másokat.

Mi mosódik össze mivel?

Mácsai Pál: A Weinstein-ügy más ügy, mint Sárosdi Lilla és Marton László ügye. Vagy az ELTE ügye, vagy Kevin Spacey. Nem vagyok jogász, azonban az világos, hogy ezek szexuális töltésű zaklatások, bűnök, de különbözőek, és szétszálazatlanul, együtt rotyognak egy üstben, és mindegyiknek rossz a szaga. A Marton-ügyek színház körül történtek, ezért a szakmának is foglalkoznia kell vele, pedig én magam még csak ezekhez hasonló dolgokkal sem találkoztam színházban soha. Sem a főiskola alatt, sem később.

Fotó: Halász Nóra

Máté Gábor: Nagyon bonyolult dolgok ezek, és rendkívül kényesek is. Ráadásul a mi esetünkben mindezt nem lehet magánemberként figyelni. Az életpályám megakadályoz ebben. Egyet azonban tudok: minden olyan dolog, ami a hatalommal való visszaéléshez vezet, mindig is undorral töltött el. Bízom benne, hogy ilyen helyzetekkel én magam nem éltem és nem élek vissza. Próbálok persze én is önvizsgálatot tartani, és én sem emlékszem olyan esetre, amikor visszaéltem volna bármivel is, vagy helytelent léptem volna. Nagyon jó a viszonyom mind a színművészetis tanítványaimmal, mind pedig a színészekkel és a színházi személyzettel, a teljes Katonával. Természetesen jól át kell gondolni, amikor ezt kimondja az ember, mert a mi szakmánkban nagyon könnyen érintik meg az érzelmek a szereplőket, és ez a vágyak szintjén is megmutatkozik. Ilyen a foglalkozásunk, úgy a rendezőknek, mint a színészeknek. Kénytelenek vagyunk vágyakat fölkelteni magunkban, még akkor is, ha addig semmilyen vágyunk nem volt a partnerünk iránt. És előfordul, hogy addig-addig dolgozunk, amíg egyszer csak ténylegessé nem válik ez a vágy. Ennek a kezelése azonban intelligencia kérdése. Persze az ilyenekből néha éveken át tartó szerelmek, viszonyok szövődnek. Azonban az egyetemen erre sokkal jobban figyelni kell, ott ki kell zárni ennek a lehetőségét. Mindenestre a veszély létezik. Az észnek ilyenkor nagyon nagy szerepet kell szánni, hiszen tanár és diák között könnyen függőségi viszony alakulhat ki. Sokkal inkább, mint mondjuk egy színházban, ahol egyébként is alá-fölérendeltségi viszony van a rendező és a színész, vagy az igazgató és a beosztottak között. Ha beszélgetni kezdünk egy szereposztásról, akkor a színész még nem is tudja, de már függ. Szóval kérdések sora tör ilyenkor elő: ítéljük el Federico Fellinit Giulietta Masina miatt, vagy Bergmannt Liv Ullmann miatt? A szereposztó dívány működött? Mert bizonyos értelemben igen.

Mácsai Pál: Az is megvisel, hogy milyen káros ez a színházi szakmának. Visszaépítheti azt a nyárspolgári előítéletet, ami, mint egy csóva húzódott évszázadokon át a színház mögött, miszerint ez a pálya erkölcstelen. Hogy a lányom nem lehet színésznő, a fiamat pedig kitagadom, ha színész lesz.

De ez szinte minden művészettel szemben létezik.

Mácsai Pál: Nem egészen, például egy zongoraművésszel szemben nemigen.

Jogos.

Mácsai Pál: A legkorlátoltabb apuka is büszkén megy a Zeneakadémiára, ha a lánya zongorázik, az is, aki szerint a színésznők mind kurvák. De hangsúlyozni akarom, kimondani, hogy a színészet mélyen erkölcsös pálya. Az előítéletnek az az oka, hogy a színészethez nyitott, gyermeki lélekre van szükség, ami fogékony a játékra, a szerepjátékra, sok felnőtt pedig lezárult, bezárt személyiség, és rosszul viseli ezt a fajta infantilizmust, mert elveszett gyerekkori belső tudására emlékezteti. A miénk áldozatos és erkölcsös szakma, fegyelmezettek az emberek, pontosak, leküzdik a napi indiszponáltságokat, a betegségeket is, mert hivatástudattal élnek, és nagyon komoly tétekkel játszanak a néző örömére. Pont olyan erkölcsös pálya, mint az artistáké, ha nincs ott a másik, amikor az egyik végez a szaltóval a trapézon, akkor az egyik le fog esni. Ez így van a színésszel is, ha nem kap végszót, ha nincs koncentráció és teljes személyiséggel való jelenlét, akkor nem hal ugyan meg a partner, de bedől a jelenet és az előadás. Nagyon rossz lenne, ha ennek az egésznek a kapcsán a színház jutna mindenkinek az eszébe, mert a szexuális visszaélés természetesen és sajnos általános társadalmi jelenség, most a botrányok által remélhetően épp a kiforrás állapotában, ezért zavarosan, és ismét remélhetően a feltisztulás, egy nagyobb paradigmaváltás felé.

Fotó: Halász Nóra

Van ezzel a színházi szakmának feladata? S ha igen, akkor mi?

Máté Gábor: Egy jó közösségben ezek a problémák nem merülnek fel. Ha egy átlagos intézményről lenne szó, akkor sokkal több dolgunk lenne, mint így, hogy nagyon sok mindent tudunk egymásról. A színészek a rendezőkkel majdnem úgy élnek, mint egy családban, persze csak akkor, ha jó a társulat. Ha és amennyiben valami történik, mert persze nem zárom ki, hogy valaki valami borzalmas dolgot művel, akkor annak következménye kell legyen. De a bizalom a legfontosabb. Ezen felül nagy kérdés és probléma, hogy a botrány miatt milyen árnyék vetül a színházakra és a színházra magára. Mert nagyon sokan habzanak, túl azon, hogy milyen ügyek vannak a felszínen. Ez egyelőre nem társadalmi vita, pedig annak kellene lennie. Már olyan hangok is vannak, hogy be kéne zárni a színművészetit, vagy hermetikusan lezárni és mindenkit kikérdezni.

Ez végül is akármelyik munkahelyen előfordulhat.

Mácsai Pál: Igen.

Társulati szinten szóba kerültek ezek az ügyek?

Mácsai Pál: Hogyne, persze!

Máté Gábor: Amióta mindez kirobbant, nálunk is csak erről van szó.

Jelentkezett valaki, hogy vele is történt hasonló?

Mácsai Pál: Nem.

Máté Gábor: Nálunk sem. Nagyfokú ijedelem van, mert mi szerettünk együtt lenni, és az együttlétnek vannak olyan elemei, amikor a testiség létező közelség. A színházban ez amúgy is elkerülhetetlen. Ennek a kimondása veszélyes, és bizonyos értelemben vissza is kell szívnom, mert félreérthető.

De hát egy színpadon bőven előfordul, hogy testek találkoznak egymással.

Máté Gábor: Ez így van, és közben az ember óriási feszültséget él át a partnerével együtt. A jelenet után pedig szinte automatikusan megölelik egymást, legalábbis egy normális, jó közösséggel rendelkező színházban. Egy rendező is ad abszurdum megöleli a színészét, ha egy jelenetben végre átszakad egy gát, amin hetek óta dolgoznak. Sokszor a színész is nagyon vágyik erre. Ismerjük egymást, sokkal jobban, mint bármely más munkahelyen.

Fotó: Halász Nóra

Mácsai Pál: A kölcsönösségről van szó. A hatalommal való visszaélés pedig kizárja a kölcsönösséget.

Máté Gábor: És fennáll annak a veszélye, hogy olyan gátakat építünk be a munkafolyamatokba, amelyek megálljt parancsolnak a színészi játéknak.

Jelentkeztek további érintettek, Marton László bocsánatot kért. Hogyan tovább?

Máté Gábor: Ez nem szakmai ügy.

Mácsai Pál: Egyáltalán nem. Attól, hogy egy orvos előkapja a nővér előtt a hímtagját, nem lesz erkölcstelen szakma az orvoslás. Az sem orvosi ügy. A zaklatást nem a színházi környezet váltja ki, hanem egy személy kontrollálatlan ösztönkésztetése. Mindenki tartson önvizsgálatot, szégyellje, akinek szégyellnie kell magát, változzon meg, és járjon emelt fővel az, akinek nincs szégyellni valója.

Mégis szinte csak színházi szinten esik szó a szexuális zaklatásról.

Mácsai Pál: Erről beszélek. Kutatások szerint egyébként az egyetemek első évfolyamán a legtöbb a zaklatás, amikor a lányok már túl vannak a 18. életévükön, és az új élethelyzetben meg akarnak felelni. Ekkor a legkiszolgáltatottabbak.

Máté Gábor: Előfordul, hogy nők hoznak férfiakat kiszolgáltatott helyzetbe. De igaz ez férfi-férfira és nő-nőre is. Velem is történtek dolgok, lányos alkatú fiúcska voltam, és ez a férfiakat nagyon is érdekelte. Feldolgoztam, szerencsés alkat vagyok, egy pillanat alatt meg tudtam bocsátani. Végül is megértettem, hogy voltak vágyai. Kevés ember van, akivel nem történt hasonló.

Mácsai Pál: Paradigmaváltás zajlik. Nincs száz éve, hogy a nők a szavazati jogért küzdöttek. Most evidencia, hogy szavaznak. Ez is ilyesmi. Az elején azt mondtam, sokkal többről van szó, és az egész hatalmas energia, ami a Marton-ügyet hajtja, azt mutatja, hogy nem egy színigazgató játszmáiról beszélünk. Valójában a férfielvű társadalom kérdőjeleződik meg világszerte, amikor a zaklatottak végre megszólalnak. Ezért mondtam, hogy messzebbre vezet. Elvezet a nők alacsonyabb fizetéséig, a szülés utáni méltatlan helyzetekig. És elvezet a politikáig is, sőt a civilizációig. Én most egy színházi térben beszélek erről, pedig ennek igazán semmi kitüntetett köze nincs a színházhoz. Ezek az ügyek társadalmi kérdések.

Fotó: Halász Nóra

Valóban, színházi térben ülünk, méghozzá a felújított Örkény Színházban. Milyen érzés?

Mácsai Pál: Épp most dicsekedtem Gábornak, megnéztük az új nézőteret. Tegnap nagyon jó élményem volt, hogy az Anyám tyúkját játszottuk, amelyben eddig mikroportban dolgoztunk, és három színész levette a mikroportot, erősítés nélkül beszélt – és én nem vettem észre a nézőtéren. Az akusztika is jó lett tehát, de gyönyörű az egész. Apróságok persze maradtak, a lépcsők szélére kell még csík, meg ide-oda egy-két lámpa.

Szokták volt mondani, hogy az Örkény viszi a klasszikus, a Katona pedig az új színházi vonalat. Mit gondoltok, hol találkozik ez a kettő leginkább?

Máté Gábor: Ott, ahol az ember úgy tud nyúlni egy klasszikus műhöz, ahogy egy kortárshoz. Tehát akkor érdemes nézni klasszikus műveket, ha ahhoz a mának köze van. Ha nincs köze a mához, hanem poros, muzeális értéket akar létrehozni, akkor az érdektelen a néző számára. Lehet, hogy van egy-két ínyenc, de ők nagyon kevesen vannak. A legtöbb néző azt szereti, ha a klasszikusban felfedezik a mai kor problémáit, tehát ha a darab közvetlenül tud hozzá szólni. Az Örkény Színház sikerének szerintem ez a kulcsa, és persze az, hogy igényes munkáról beszélünk, amikor az Örkényről beszélünk.

Mácsai Pál: Én nem is igazán a klasszikusra és az újra hegyezném ezt ki, hanem arra, hogy a Katonának és az Örkénynek milyen elvárásai vannak önmagukkal szemben. Ez a felosztás, amit említesz, nem is volna jó, ha rögzülne. Nagy különbség például, hogy a Katonában egészen tavalyig kétszer több bemutató volt, mint nálunk, mert mi nem rendelkeztünk stúdiószínházzal: most már igen. Hogy a jelenkor jelenjen meg a színházban, az nálunk sem csak klasszikusok aktualizálásával történik. A Katonában nagyobb a figyelem az aktuális ügyek irányába, azonban azt gondolom, hogy ez az ott dolgozó művészek alkatából adódik. Valahol itt van a választóvonal: a habitusban. A szer, amit adagolunk, nagyon hasonló, de a kúra, amit az Örkény ajánl, eggyel gyöngédebb, mint a Katonáé. Kinek ez való, kinek az. Konkurensei vagyunk egymásnak, és ez helyes és hasznos, kifejezetten inspiráló. Nagyon nagy baj volna, ha prózai drámaszínházból csak egy vagy kettő vagy három volna egy ilyen városban, mint Budapest. Egyébként nagyon ritka, hogy ekkora városok ennyi prózai drámaszínházat eltartanak. Nagyon erős nálunk a színházba járási hagyomány, két és félmillió jegyet adnak el évente Budapesten.

Ebből a szempontból valóban jobb a budapesti helyzet, mint a világ más nagyvárosaiban?

Mácsai Pál: Londonban is kevesebb a színházi esemény egy este, mint Budapesten. És ebben benne vannak a függetlenek is, akikkel nagy dolgunk van, újra helyzetbe kell őket hoznunk.

Fotó: Halász Nóra

Látogatjátok egymás előadásait?

Máté Gábor: Abszolút.

Mácsai Pál: Gábor sűrűbben jön. Nekem több a restanciám.

Kap szakmai jegyet?

Mácsai Pál: Persze, és én is jeggyel járok a Katonába. A Kamrában vannak elmaradásaim leginkább, bár még a Sirályt sem láttam, és Székely Kriszta két rendezését sem.

Máté Gábor: Utoljára a József és testvéreit láttam az Örkényben, és a Mesél a bécsi erdőt. Inspiratív ez az egész, hiszen azt is nézem, hogy milyen szakmai munka folyik, és persze jelenlegi és volt tanítványaim is dolgoznak itt. Palival is igen jó viszonyt ápolunk, beszélgetünk, e-mailezünk előadásokról is. Néha együtt ülünk különböző bizottságokban, persze előfordul, hogy vitatkozunk, de ez a dolgok rendje.

Milyen most tágan értelmezve a budapesti kőszínházak helyzete? Gondolok itt a támogatásokra, vagy éppen arra, hogy a magyar keresetekhez képest mennyibe kerül egy színházjegy.

Máté Gábor: Az állami és városi pénzek kiegyensúlyozottabban érkeznek, mint régen. Nem kell attól tartani, hogy év közben csökken a költségvetés. Az, hogy mennyit kellene kapjon a Katona József Színház, arról csak azt tudom mondani, hogy persze, többet, de én kevéssé érzékelek a színházi életen belül mutogatást a döntéshozókra. Az Örkény Színházat éppen most újították fel a főváros pénzén, és ezt csak üdvözölni lehet. Az más kérdés, hogy amikor mi az előcsarnokot felújítottuk, azt önerőből fizettük, és csak kötözködést tapasztaltunk a különböző helyekről. Természetesen vannak aránytalanságok, és jó lenne, ha ezek nem lennének, de én azt várom el a politikusoktól, hogy csökkentsék ezeket.

Mácsai Pál: Városi színházak vagyunk, és amióta én vezető vagyok itt, 15-17 éve, ez a legkiegyensúlyozottabb időszak. És ezt nem azért mondom, mert kaptunk 220 millió forintot a nézőtér felújítására, hanem azért, mert így van. A városi színházak ma működőképesek. A jegyárakkal kapcsolatban pedig azt érezzük, hogy folyamatosan a plafonon vannak tartva, bár az összegen egy külföldi meglepődik, mert ennyiért sehol máshol nem lehet színházba menni. A mi jegyáraink a közönségünk jövedelmi viszonyait tükrözik, sok az értelmiségi, sok a tanár és a diák. Az egyenetlenségek ott vannak, ahol mást ítél értéknek a politika, mint a szakma. Nekem legjobban az fáj, hogy lehetetlen helyzetben vannak a független színházak, elég a Szputnyik feloszlására gondolni. A felülről irányítás hagyományosan rosszat tesz a kultúrának, az alulról építkező függetlenség viszont alakítja a színházakat, inspirál minket is. Érdemes elgondolkodni azon, hogy honnan is jövünk mi, színjátszók. A magyar színházi élet fontos eredményei az elmúlt fél évszázadban fele részben a független, szabad színházi televényből származnak. Ezt meg kellene becsülni.

Nem lehet, hogy túlságosan politikai színházat csinálnak a függetlenek, és ez szúrja a politikusok szemét?

Mácsai Pál: Nem.

Máté Gábor: Szerintem sem. Eredetileg a kőszínházaktól vettek el pénzt, és azt utalták a függetleneknek. Amikor megszületett az új színházi törvény, akkor ugyan nem kapták vissza a kőszínházak az elvett pénzt, azonban a függetlenektől is elvették. De ez nem politikai kérdés volt.

Fotó: Halász Nóra

Mácsai Pál: Ez egyértelműen esztétikai kérdés. Konzervatív kurzus alatt a kísérletező, radikális esztétika útban van. Közérzetekről, és nem politikáról van szó. Ízlésről. A szabad esztétika jóformán veszélyesebb a hatalomra nézve, mint egy egyenes odamondás.

Máté Gábor: Ráadásul az a pénz, ami oda folyt, az nem termelt többet. De szerintem mindezzel nem is foglalkoznak, ha most egy döntéshozó itt ülne, nem is értené, hogy Pali miről beszél. Egyszerűen egy lényegtelennek tekintett semmiség. Kultúrpolitika amúgy sincs. Illetve annyi van, hogy a Magyar Művészeti Akadémia megkapja a pénzét. Hiszen nem hoz szavazót a kultúra. Egy színház ma nem tud semmit gerjeszteni, amennyiben mégis, azonnal befenyítik.

Zárjuk szebb dolgokkal. Milyen örömökre számítotok a közeljövőben?

Mácsai Pál: Jön most hozzánk két fiatal rendező, Widder Kristóf és Szenteczki Zita. Nagyon várom őket. És hát ez az új tér majd ad még újdonságot nekünk, hat a gondolkodásunkra. Már a IV. Henrikben is van következménye.

Máté Gábor: Pintér és Gothár próbál nálunk, és vannak színészi ambíciók is, de a legtöbben most néptáncolni tanulnak, és Bognár Péter vadonatúj drámáján dolgozunk. Ezeket nagyon várom.