Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Murányi András: Egy évvel a Népszabadság kivégzése után

Murányi András: Egy évvel a Népszabadság kivégzése után

– De jó, hogy látom, Murányi úr! Hogy’ van? Lesz még Népszabadság?!

Ősz van, metsző hideg; éppen a hajnali futás után sétálok haza csapzottan, amikor az a kedves, középkorú hölgy megállít az újlipótvárosi Pozsonyi úton, s tíz percig csak mondja. Nem ő az első és nem ő az utolsó; 2016. október 8. óta meg-megállítanak az utcán és a boltban, mutatnak okét az autóból és a villamosról, s még az asztalfoglalást is jelentőségteljesen toldja meg az étteremvezető a rendelést összesítő füzetben: „Murányi András, szerda, 12 óra, 2 személy; talán lesz még Népszabadság…”

Nem, nem lesz már Népszabadság.

Ahogy állunk, normális média se.

Minthogy lassan ország sincs nagyon.

Itt tapicskolunk nyakig a kocsmai alapú abszolutista hatalomgyakorlás világában, ahol – akkor vegyük át még egyszer – leomlottak a korlátok, kiiktatódtak a fékek, az egyensúly legföljebb mérlegek sajátja, s ahol az új arisztokrácia szerencsés dinasztiáinak mókázásaival és lopásaival telik az idő. Ami nem tetszik, azt megszüntetjük, ami hazugság, azt az arcodba nyomjuk; közjogi méltóságokat vattacukorárusokká lényegítünk, közérdekű adatok kiszolgáltatásánál bújócskázunk, a kommunistázó párttársainkkal párttitkári, MSZMP-funkcionáriusi, ügynöki múltat retusálunk, tíz perc alatt összehányt jogszabályt az alaptörvényről csíkot szívva nyomjuk; a magunk alá gyűrt szakmákkal, osztályokkal, csoportokkal, ellenőrző szervekkel kiszorítósdit játszunk, a szegényeket arcba rúgjuk, a dolgozó népet, a hazát kicsit rettegés alatt tartjuk, a menekültek és a terroristák közé egyenlőségjelet teszünk, Brüsszelt gyűlöljük, de Moszkvát imádjuk, Berlinnél cicegünk, ám Bakuval seftelünk, plakátokat, nem mindegy?, izomból kapartatunk. És természetesen Lovasberényig, Taktaszadáig, Ankaráig kisvasutat hosszabbítunk, lagúnaügyi mátrixokban gyilkossal pózolunk, óvónők, tanárok, tűzoltók pénzén magángépezünk, helikopterezünk, jachtozunk, miközben nyelvünkkel szájszélt nyaldosva, nyakkendőt igazítva, zsebkendőt lapogatva élvezzük ki a verbális orgazmust, elharapva a mondat végét:

Szemöldökcsipeszt használj, te kis buzi!

Tiéd az ország, de az új elitnek építed; éljenek és virágozzanak a Szabad Nép szófordulatai, hergelési technikái, ellenségkép-megjelenítései, -sulykolásai, hazugságáradatai! A 2002-ben félbehagyott egészpályás letámadás útjába – kellett ’98 után viszonylag tisztességesen kormányozni – most már nem állhat senki. Valóra vált az álom, a 2010-ben a magyar és a székely himnusz alatt átszellemülten odagondolt új, politikailag és gazdaságilag elkülönített, törvények fölötti osztály.

Elkészült a kádári nómenklatúra 2.0, a függés és a félelem alapvetésének kimaxolása végbement, új elemként pedig bekerült a rendszerbe az elpusztítás módszertanának tökéletes megvalósítása: a rezsim immár nyíltan, röhögve, kíméletlenül csap oda azoknak, akik kívül esnek világán. Sorba állított pribékek 2014 óta kiváltképp módszeresen, inszinuálva ütik az ellenzéket, a civil szervezeteket, a multikat, a sajtót-médiát, Nyugatot és Brüsszelt; nevető bácsival hergelik és agresszív ablak-zsiráfos kérdőívvel simogatják a Kubatov pártigazgató listájáról kiválasztott, aljas üzenetekkel hadiüzemmódban tartott, kétmilliós szavazószektát, illetve röhögnek az atomizált, egymással is hadakozó, itt-ott megvett demokratikus ellenzék szervezetlenségén, Sas-kabarés performanszain, vízió-, vezető- és ajánlathiányán.

Mosolygós, magabiztos Orbán Viktor ömlik ránk agytalanított agit. prop. központokból; hevi gazemberségeinek akadálytalan suhanása nyomán olyan ember benyomását kelti, mint aki nem csupán azt tudja, mindent megtehet, hanem azt is:

tévedhetetlen, leválthatatlan, megállíthatatlan.

Az itthoni kihívásokra csípőből, kocsmai hasonlatokkal, tét nélkül lőhet vissza; alighanem a legazbesztebb európai uniós harc is jobban izgatja, mint az, hogy mi van itthon, leszámítva az NB I.-es eredményeket. És tényleg: ha az emberről szakmányban értekezik Brüsszel bürokratacsapata, Angela Merkel és Martin Schultz pedig kampányelemként licitálja túl egymást orbánozásban, miközben senki, semmivel sem tudja megszorongatni, na, az növeli igazán az adrenalinszintet. Lám, én ezt is tudom, mondhatja két szotyihéjköpés között a felcsúti aréna vipjében, miközben Pinyő akadémiai mester légiósai tolódnak a presszing után Öcsibá’ nevében; ez a’ Emmanuel Macron büffög valamit, én meg visszakézből adok akkorát, hogy majd a Fájnensöltájmsz, a Peti meg a Zoli publizza a másikat.

És ha már Magyarországon mindent maga alá gyűrt, miért ne rilódoltathatná az EU-t is? Ha Brüsszelben szembesítik is liberális múltjával, a végén nevető/nem nevető bácsitól kapott ösztöndíjával, lopással, hazugsággal, csalással, csak nevet és megy tovább: baja nem történhet, amíg ilyen impotens bácsik és/vagy szebb napokat látott nénik pöckölgetik az orrát a hánysebességes Európában. No, pláne, hogy a számos esetben valóban válasz- és döntésképtelennek tetsző uniós vezetők újabban hivatkozási pontként kezelik a magyar kormányfő döntéseit, kijelentéseit (lásd még: migráns- és határzárügy), mondásaira reagálva pedig saját maguk tartják napirenden Orbán populista, érzéketlen, ugyanakkor eladható konklúzióit. Donald Tusk, Merkel vagy Macron rezüméje után a következő mondat sokszor így szól: „Ezzel szemben Orbán…” Csoda-e, ha a magyar miniszterelnök lazán meghatározhatja magát Brüsszellel szemben, ráerőltetve politikáját és önmagát? Lehet szörnyülködni a Putyin-, Erdogan-, el-Sisi-féle találkozókon, csodálkozni az anno oroszellenes fiú totális fordulatán, a török diktátorra és a katonai puccsal hatalomra jutó egyiptomi elnökre mért szeretetteljes pillantásán, eltelik egy-két nap, s – néhány dühös reflexió után – minden megy tovább.

Ahogyan történt e történelmi magyar időkben a sajtószabadságba páros lábbal, térd fölött, éles stoplissal beleszálló akció után is.

A 2010 óta kinyírási forgatókönyvek sora ellenére is létező Népszabadság megszüntetésével hagyott űr – egy év tapasztalata alapján – jelentős; az a 300-350 000 ezer olvasó, aki naponta kontaktált az intézményként azonosított újság platformjaival, többségében nem talált magának igazodási pontot, állandó olvasnivalót. Az a hölgy is, aki a hajnali futás után állított meg a szeles újlipótvárosi utcán, leginkább panaszkodni akart, mennyire hiányzik neki állampolgárként – és ehhez joga van, izé, volna – a tájékozódást jelentő alapmédiuma. S hogy a Népszabadság a végére (ismét) csúcsra járatta erősségeit: hatalomellenőrző, őrkutya típusú lapként, ügyek felderítőjeként működött, kritikusan tekintve a hatalom és az ellenzék működésére is. Tájékozódott belőle a hatalmi holdudvar, nyilatkoztak neki vezető ellenzéki politikusok, irodalmi alapú riportjai, publicisztikái nyomán is méltán érezhette magáénak a haladó értelmiség.

A probléma éppen ez volt.

Anti, ez meg mi ez?

Gyuri, és ez meg mi ez?

És ez meg, ez meg, ez meg mi ez?

Jani, Zoli, Anti, Peti, Gyuri, ’sszátok már meg, helikoptereztek meg csajoztok a Népszabaccságba’, mást se látok, csak ügyet? Apám is ezt olvassa negyven éve, szopattok? Ertéelen meg indekszen is ott van. Szerintetek?

Ki is ott a tulaj? Az az adok-veszek osztrák csávó?

És valóban: a lap e rendszerben – számos demokratikus, független intézményhez hasonlóan – veszélyeztette az egyre paranoidabb hatalom újabb sikerét. Egy darab ügy az annyi, mint 300 ezer Népszabi-rídör, 1 millió RTL- és 800 ezer Index-júzör, plusz 24.hu meg kisebb portálok, mínusz keresztolvasók, -fogyasztók: hát ezek egy cikkel elérik a szavazók több mint negyedét!

És akkor itt most nem borotválás lesz, hanem akasztás!

A Népszabadság kivégzése – ez is pompásan passzol a rezsim természetrajzához – a kijelölt strómannal, Heinrich Pecinával, titkos előkészítés után, optimális hatékonysággal intéztetett el. A Magyarországon korábban is, most is sokat üzletelő osztrák bűnöző révén a hatalomnak már 2014 őszétől közvetett ráhatása volt a Népszabadságra meg kiadójára, a Mediaworksre. Természetesen anno Pecina a jó és bölcs tulajdonos képében lépett fel, hangoztatva a Népszabadság határokon túlmutató jelentőségét, értékeit, hogy aztán érdekét a helyi hataloméhoz igazítsa. S a végén – miközben Ausztriában egy általa elismert bűncselekménye miatt a vádlottak padjára került, majd jogerősen elítélték – végrehajtotta a „kérést”, a kivégzés után rögvest Mészáros Lőrinc kezébe adva a kiadót, ahogyan azt a megrendelő szépen kérte. Rosszabb lett volna, persze, ha a lassan táltossá nemesedő gázszerelő szimplán átfazoníroztatja a lapot:

képzeljék csak el a Népszabadságot az Origo.hu, a TV2 vagy éppen a Figyelő hangvételében.

Mindenesetre Népszabadság már nincs, s ezzel a nyomtatott közéleti, kritikus sajtó is csupán korlátozottan elérhető; igazi ügyek nincsenek, a hatás kicsi. A Népszavából átlagban 20 000, a Magyar Nemzetből 15 000 példány fogy naponta, s bár a virális alaptartalmakon (bűntény, szex, celeb ásít) szerveződő, szeriőz „utódlapokként” is értelmezhető digitális termékek hasítanak/meghatározó szerepet töltenek be, a (reklám)piac szénné torzítása és a tulajdonosi kitettség mind kiszolgáltatottabbá és dühösebbé teszi e szegmens szereplőit. Lesz-e holnap? Bedöntenek-e minket is? Jó-e az, ha ezt meg azt megírjuk?

Mindeközben a médiapiaci tortából szórják a pénzt a már országossá tett, központi üzeneteket sulykoló, e dotáció nélkül életképtelen állami propagandába. Csak a nevetős sorosos hirdetéscsomagból 2 milliárd forintot kaptak a Mediaworks-lapok – én már akkor az asztal fölött tapsoltam a Népszabadság vezetőségi értekezletein, ha havi 20 millió bejött az állami nyomulástól és a politikai iránymutatásoktól megriadt piaci hirdetőktől. Jó, legyünk igazságosak, 2016-ban a Népszabadság is kapott állami pénzt: a teljes központi médiapiaci költés 1 (egy) százalékát.

Csoda-e, ha e feszült, bármikor, bárkivel, bármi megtörténhet érzületű helyzetben sokszor a nem kormánybarát/semleges médiaoldalon is ideges, egymás ellen forduló, ereiket felvágni készülő szakembereket látni? Az eddig legalábbis korrektnek mutatkozó, helyenként még összetartónak is tetsző, (többé-kevésbé) demokratikus alapvetések mentén működő lapokban új stíluselemek jelentek meg. Időnként tort ül a dühös politikai aktivistákba ojtott zsurnaliszták eszement megmondani akarása, igazodási vágya, politikacsinálási kényszere, mindentudása, az ellenzéki erők vélt stratégiájának beavatottság-érzést mutató kéretlen meghirdetése, (név nélküli) tényszerűtlen, drámaian forráshiányos összegzése, és nem utolsósorban a saját versenytárs origósított alapvetésű csesztetése. Sikerült olyan morális és lázas állapotba tolni a (kvázi) független médiát – nem kis részben a 2010 utáni totális átrendezés és forrásközpontosítás nyomán –, hogy immár azonosítható közléspolitikai stíluselem a hiszterikus felhang, a kvázi pártszerű működés, a rivális körül kialakított „ne gyere a piacomra és ne vedd el a hirdetésem, különben kibaszok veled” fíling.

De miért éppen ez a – Rogán-, Habony-, Mészáros-, Vajna-művek által uralt – terület lenne az, ahol minden rendben volna? Ahol kiegyenlítettebbek lennének a viszonyok?

Miért éppen a legfontosabb demokratikus alkotóelemek egyike, a sajtószabadság működne makulátlanul Magyarországon?

Ezen a területen ugyanúgy a 33 kádári esztendő „leverése” zajlik, ráadásul – beteg módon – hasonló eszközökkel és célokkal, mint amilyenekkel a Kádár-rendszer épül(t) újjá.

Úgy fest, A Népszabadság kivégzése után lassan befűzhetem a papírt egy másik könyvre.

Az lesz a címe: Magyarország kivégzése.

Más ötlet?

Disclaimer: Murányi András a Népszabadság utolsó főszerkesztője volt, jelenleg a Zoom.hu hírigazgatójaként dolgozik.