Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Mindent a magasságának köszönhetett

Mindent a magasságának köszönhetett

A furgon, a Hi-Lo Country és a Pop, csajok satöbbi férfias hármasa után Stephen Frears már jó ideje a női történetekre fókuszál: a 2005-ös Mrs. Henderson bemutatja óta számos női hőssel ismertetett meg minket, akik gyakran a történelmi valóságnak vagy hétköznapibb igaz történetnek álltak a középpontjában. A királynő, a Chéri – Egy kurtizán szerelme, a Tamara Drewe, a Philomena – Határtalan szeretet és a Florence – A tökéletlen hang után a rendező figyelme ezúttal megoszlik egy női és egy férfi főhős között, és egyikük kisszerű sorsa a másiknak köszönhetően történelmi távlatokba emelkedik.

Az idős Viktória királynő és a szolgálatára rendelt indiai fiatalember valószínűtlen barátsága elsőre kifejezetten álmosító témának tűnik, ami látatlanban legjobb esetben a cselekmény előrehaladtával a kapcsolat kibontakoztatásának érzékeny ábrázolásával örvendeztetheti meg a nézőt. Akit azonban nem riaszt el a cím, kellemes meglepetés éri, mivel a Viktória királynő és Abdul az első perctől kezdve lebilincselő.

Judi Dench és Ali Fazal a filmben. Forrás: UIP-Duna Film

Az indiai Agrában élő, egyszerű börtönhivatalnokként dolgozó Abdul Karimot egy nap az a megtiszteltetés éri, hogy ő adhat át Anglia királynőjének, egyúttal India császárnőjének, Viktóriának egy emlékérmet hazája nevében az uralkodó arany jubileuma, azaz trónra lépésének ötvenedik évfordulója alkalmából. Abdult azért választják ki a feladatra, mert szép magas, ezért jól mutat majd a ceremónián. A bonyodalmak pedig már itt elkezdődnek, mivel egy elefántbaleset miatt a férfi társa egy másik magas fiú helyett egy beugró lesz, aki, mit ad isten, elég alacsony.

A két indiai két hónapig tartó hajózás után érkezik meg a számukra teljes kultúrsokkot okozó hideg, szeles és esős Angliába: Stan és Panként zajló csetlés-botlásuk eleve biztosított, hiszen idegen és szokatlan terepen mozognak, további humorforrást pedig az hoz, hogy miközben Abdul odáig van és vissza az angliai élményektől, addig társa, Mohammed a háta közepére sem kívánja az egész felhajtást, és minél előbb haza akarna jutni. Csakhogy Viktória királynőnek megakad a szeme a fess Abdulon, és először személyes inasának kéreti, majd közelebbi kapcsolatba is kerülnek – és itt kezdődnek a film igazi izgalmai.

https://www.youtube.com/watch?v=vOfrR4-yVcY

Mint kiderül, Abdul nem hindu, hanem egy indiai muszlim, és a királynő saját kérésére elkezdi urduul tanítani az uralkodót, aki személyes munshijává, tanítójává fogadj a férfit. Eközben az udvar teljesen kikészül attól, hogy Viktória egy barna bőrű muzulmánnal oszt meg meghitt perceket. És itt válik nyilvánvalóvá, hogy Frears – miután 2010-ben nyilvánosságra került Abdul Karim naplója –nem véletlenül választotta pont most ezt a történetet. Amikor emberek, jórészt muszlimok tömegei válnak nap mint nap földönfutóvá, és kérnek menedéket más országokban, a világ pedig tanácstalanul áll a jelenség előtt, Viktória királynő nemcsak kortársainak ad leckét abból, hogyan kell fogadni az idegeneket, hanem nekünk is.

A két ember kapcsolata ráadásul nem felhőtlen: Viktória királynő szeszélyes, Abdul pedig nem mindig egyenes, és valóban benne van a pakliban, hogy a férfi azért legyeskedik az uralkodó körül, mert érvényesülni akar. A film nem akarja jobbnak sem beállítani a muszlim hőst annál, mint amilyen – és pont ez a lényeg. Két karakter is kimondja (egyszer Abdul társa, Mohammed, aztán maga a királynő): hősünk azzal, hogy kedveskedik Viktóriának, jó kapcsolatot ápol vele és elfogadja a kapcsolatuk kínálta előnyöket, nem tesz mást, mint az összes többi figura, a királyság népes udvartartásának bármely tagja. Egyszerűen ezt kéne elfogadnia mindenkinek, aki migránssimogatásról beszél, amikor együttérzésről és segítségnyújtásról van szó: a más vallású, más külsejű emberek nem jobbak és nem rosszabbak nálunk, hanem – a külsőségek mögött valójában – ugyanolyanok.

https://www.youtube.com/watch?v=P8L9iMI8Ruw

Frears pedig mindezt úgy tudja elénk tárni, hogy közben – a szívszorító végkifejletet leszámítva – egyszer sem veszíti el a humorérzékét. Hiába van szó végső soron xenofóbiáról és rasszizmusról, ha lefejtjük Abdul ellendrukkereinek viselkedését, az alkotó tőlük sem vonja meg az együttérzést és a megértést. Nem szörnyetegeket, nem velejéig romlott, gonosz figurákat ismerhetünk meg, hanem jobb esetben esendő, rosszabb esetben kicsinyes, a legrosszabban pedig hatalomvágyó embereket – és adott esetben lehet rajtuk, de akár velük is nevetni.

A bevándorlás témájával, a menekültek szomorú sorsával az angol rendező foglalkozott már korábban is, de míg a Gyönyörű mocsokságok tizenöt évvel ezelőtt megrázó és groteszk mese volt, addig Frears idősebb korára bölcsebb és visszafogottabb lett. Ezúttal úgy beszél a bevándorlókról, mintha valami másról beszélne, ezért úgy tud tanítani, hogy közben átélhető és fordulatos mesét mond. Csak a humánum az, ami nem változott.