Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

A magyar oktatási rendszer muglikat képez, pedig az országot a varázslók vinnék előre

A magyar oktatási rendszer muglikat képez, pedig az országot a varázslók vinnék előre

Több, mint ötezer – csak a tavalyi tanévben ennyi pedagógusnak szűnt meg a munkaviszonya az országban. Ami a még megdöbbentőbb: a Pedagógusok Szakszervezetének adatai szerint ebből csak 1400-an vannak, akik nyugdíjba mentek. A maradék 3970 pedagógus úgy döntött, otthagyja a tanári pályát és más megélhetés után néz.

Az, hogy valaki miért hagyja abba azt, amire a legtöbben hivatásként tekintenek, nagyon sok mindenen múlik. Az ok lehet egy csábítóbb munkakör, vagy akár jobb fizetés, az eredmény viszont mindig ugyanaz: olyanok hagyják ott a szakmát, akik hosszú éveket szántak az életükből a tanításra, és akik végérvényesen hiányozni fognak a rendszerből. Hiszen aki ezt egyszer meglépte, jó esetben soha többé nem tér vissza. Mi három olyan volt tanárral beszélgettünk, aki végleg otthagyta a katedrát.

Egyikük Homonnay Gergely újságíró, író, Magyarország legismertebb macskájának, Erzsinek a “szolgája”. Róla követői jól tudják, mennyire hiányzik neki a tanítás, azt viszont már a Zoom.hu-nak mondta el, miért nem fog soha visszatérni a rendszerbe.

„Már ötödéves koromban tudtam, hogy soha nem leszek tanár, az utolsó egyetemi évemben mégis egy hódmezővásárhelyi gimnáziumban találtam magam. Nem is értem, hogy bírtam minden nap reggel hatkor kelni, átutazni Szegedről, és mellette még az egyetemre is járni. Vagyis tudom: egész egyszerűen imádtam a munkát” – mondta Gergely, aki egy nyolcosztályos gimnáziumban tanított angolt és németet 12-16 éves gyerekeknek.

Ez nemcsak hatalmas élmény, hanem óriási tapasztalat is volt. Pedig nem indult jól: szigorú és következetes maradtam, úgyhogy az első két hónapban kifejezetten közutálat tárgya voltam a gyerekek között. Aztán amikor májusban bejelentettem, hogy elmegyek, volt, akinek potyogtak a könnyei, én meg a tanáriban bőgtem.

Hókuszpóktól a kiborgképzőig

Valamiből azonban meg kellett élni, és Budapesten az IBM-nél lettem fordító és tolmács. Életemben nem éltem olyan jól, mint akkor, de roppant utáltam projektdokumentumokat fordítani, ülni egész nap egy számítógép előtt, és nézni, mikor mehetek már haza. Amikor megszűnt a projekt, és ezzel együtt a munkám, fellélegeztem, és szinte azonnal visszamentem tanítani.”

A Madách Gimnáziumban pénzt ugyan nem keresett, és hirtelen

megtanulta, milyen ha hó végén csak párizsira és zsemlére futja.

„Ennek ellenére hihetetlenül jól éreztem magam. Imádtam a gyerekeket, élveztem minden egyes velük töltött percet. Az osztályomat törpéknek hívtam, ők meg engem Hókuszpóknak. Mi röhögtünk ezen, a kollégák közül voltak, akik megjegyezték, hogy aláásom a tanári tekintélyt. Közülük egyébként nem mindenkivel volt felhőtlen a viszonyom. Ezt magamnak is köszönhetem, mert nem vagyok egy konform személyiség, és akkor még elég hadilábon álltam a diplomáciai készséggel is. Ennek pedig az lett a vége, hogy az igazgató nem hosszabbította meg a szerződésemet.

Homonnay Gergely már az egyetemen tudta, hogy nem akar tanár lenni. Forrás: Homonnay Gergely

A pénztelenségből már eléggé elegem volt, a médiában viszont találtam normálisan fizető állást, de közben az Árpád Gimnáziumban félállásban folytattam a tanítást, ami óriási tévedés volt. Az Árpád egy nagyon jó gimi, nagyon okos, szorgalmas gyerekek jártak oda, de úgy éreztem magam, mint egy kiborgképzőben. Nem kellett őket elvarázsolni, leadtam az anyagot és másnap mindenki csillagos ötös dolgozatot írt. Konkrétan szenvedtem, és amikor már hetek óta csak azt hallgatták a barátaim, mennyire utálom, ők kérdezték, hogy akkor miért nem hagyom ott. Évközben mondtam fel.

Hiába vett más irányt az életem, a tanítás a mai napig hiányzik. Nagy vágyam, hogy legyen egy teljesen kezdő csoportom, akiket elviszek a nyelvvizsgáig, akiknek én adom át a nyelvtudást. A héten két interjúra mentem el, remélve, hogy szeptembertől félállásban lesz erre lehetőségem. Már amikor beléptem az iskolákba, akkor éreztem, hogy ez a közeg nem az enyém. Lehangoló épületek, mintha 1978-ban megállt volna az idő. Rács az ablakokon, rosszul öltözött, kedvetlen tanárok. Szinte menekültem” – magyarázta, miért állt el mégis a tervétől.

Jövő és egzisztencia nélkül

A pályaelhagyó tanárokra általában is jellemző, hogy úgy érzik: hiába mindenük a tanítás, a jelenlegi oktatási rendszer nem teszi lehetővé, hogy maradjanak. Így történt Márkkal is, aki mindössze másfél évet tanított, de egyáltalán nem gondol rá vissza rossz szájízzel.

„Azért lettem nyelvtanár, mert szerettem az idegen nyelveket, és a sok humán szak közül végül ezt választottam. És hiába hagytam ott a pályát, imádom a gyerekeket, jó volt látni a másfél év alatt is, hogy a felügyeletem alatt egyre okosabbak lesznek” – mondta.

Márk azonban a tanítás árnyoldalaival is nagyon hamar találkozott.

„Az állandó figyelem és esetenként a zaj masszívan terheli az ember idegrendszerét. Az órákra való készülés is sok időt emészt fel, tehát, ha végez az ember az iskolában azzal még nem készült el a feladataival. Dolgozatot javít, majd felkészül a következő iskolai napra. És az is hamar nyilvánvaló lett, hogy ebből a fizetésből egzisztencia sosem lesz,

különórákat vállalva lehetett csak fenntartani albérletet.

Katasztrofális volt az akkori kereset, túlórák nélkül a 100 ezer forintot sem érte el a fizetés. Ezért is döntöttem úgy, hogy külföldre megyek, és hiába voltam recepciós, vagy éppen irodavezető, a tanári fizetésem sokszorosát kerestem meg havonta.”

Megbántam, de nem megyek vissza

Húsz éve hagyta ott a katedrát Júlia, aki 18 éves tanári pályát adott fel egy köztisztviselői állásért. Nála az elsődleges szempont a családi élet volt, mert a tanári fizetéséből nem tudta volna felnevelni a fiát a vidéki városban, ahol éltek.

„Nagyon megbántam a döntésemet, hiszen egészen fiatal korom óta gyerekekkel akartam foglalkozni. Csakhogy a fiamnak jobb jövőt akartam biztosítani, amire ott nem lett volna lehetőség. Pedig a tanítást imádom, az iskola is nagyon jó volt, mindössze két olyan tanítványom volt, aki nem ment főiskolára, ami nekem is hatalmas siker”.

Júliának a mai napig nagyon hiányzik a tanítás. Illusztráció – MTI Fotó: Balázs Attila

Júlia most azon gondolkozik, hogy nyugdíj után magánúton fog 2-3 gyermeket tanítani, hiszen akkor szenvedélyének is hódolhat, viszont nem kell visszatérnie a rendszerbe.

„Gondolkoztam rajta, hogy elmegyek napközi nevelőnek, de nem akarom, hogy ott is ugyanúgy bánjanak velem, mint a hivatalban az ügyfelek” – mondta.

Az asszony ugyanis egyetért azzal, hogy a tanári elhivatottság hiánya és a szülők mellett a mai oktatási rendszer az, ami miatt sokan hátat fordítanak az osztályteremnek.

„A mai pedagógusok közül sokan egész egyszerűen nem szeretik a gyerekeket, és az sem érdekli őket, hogy mit kellene tanítani. Amikor én tanítottam, a főnököm ordított velem, ha az udvaron leültem egy padra és nem a gyerekekkel foglalkoztam. Ma ez elképzelhetetlen lenne.”

Júlia úgy gondolja, a családok is nagyon sokat változtak, a rengeteg munka miatt idejük sincs a gyereknevelésre, ami az iskolákon is nagyon meglátszik. Nem tanulnak a gyerekekkel, keveset foglalkoznak velük, cserébe odaültetik őket a tévé elé. Ennek pedig következményei vannak.

„Néha magam sem hiszem el, milyen stílusban szólnak vissza a gyerekek a tanítóknak, és semmi következménye nincsen.”

Hasonlóan gondolkozik Márk is, aki egy dologban biztos: soha nem megy vissza a katedrára.

„A magyar oktatás sok sebből vérzik. Az első és legfontosabb szerintem, hogy az iskolában tanított anyag idejétmúlttá vált, sőt továbbmegyek: a középiskolában tanulható szakmák nagy része is piacképtelen, megszűnő félben van vagy teljesen kihalt. Probléma a tömegtermelés is. Miért kell minden éven kinevelni, annyi tanárt, mérnököt, közgazdászt, ha nincs szükség rájuk? Ennek a másik oldala, hogy miért nem lehet motiválni a gyerekeket, hogy olyan szakmákat tanuljanak, amik piacképesebbek, van kereslet rájuk.

A nevetséges fizetések mellett pedig indokolatlanul túlterhelik őket a tanításon kívül minden egyéb adminisztratív feladatkörrel és a munkakörülmények sem optimálisak.

Ebben a rendszerben nem akarok működni

Homonnay Gergely úgy látja, a mai oktatási rendszer legfőbb problémája, hogy nincs pénz és nincs motiváció.

„A mai oktatási rendszernek ezer hibája van. Minden gyerek úgy megy elsőbe, hogy örül: megtanul írni, olvasni, számolni, már büszkén mondhatja, hogy szintet lépett, mert iskolás. Ezt az örömöt öli ki nagyon hamar az iskola a gyerekből.

A suli nyűg lesz, a tanár pedig ellenség, akinek a túlélésért túl kel járni az eszén.

Mindenki tudja, hogy a tanárok fizetése megalázóan kevés, emiatt az egész szakma kontraszelektált: nagyon sok zseniális tanár van, de minden tantestületben akad, aki nem alkalmas a pályára, és ezzel tönkre teheti a gyerek életét. A mai napig azt vallom, hogy tanítani a legjobb dolog a világon. Ha jól csinálod, a tanítványaid az életed végéig emlegetni fognak. Nekem volt olyan diákom, aki ma már Brüsszelben tolmács, és amikor a Facebookon bejelölt, boldogan emlékezett vissza a régi angolórákra. De amikor tegnap kiírtam a falamra, hogy csinálok egy nyelviskolát, régi madáchosok írtak, hogy újra hozzám akarnak járni, pedig durván sokat követeltem tőlük. Írtam egy könyvet, és az első dedikálásra az egyik volt tanítványom elhozta a kisfiát is. Miattuk érdemes tanítani, csak hát nem ebben a rendszerben – ami nem a gyerekért van.

A volt pedagógusok szerint addig nem is lesz változás, amíg ilyen alacsony a fizetésük. Illusztráció – MTI: Koszticsák Szilárd

Szemléletváltásra van szükség nemcsak a tanárok, hanem a szülők részéről is. A szülők például angol oviba adják a gyerket, ahol magyar óvónénik rossz kiejtéssel angol mondókákat tanítanak nekik, ahelyett, hogy a gyerek anyanyelvi készségét fejlesztenék. Az általános iskolában nem jól képzett angolosok pedig olyan hibákat rögzítenek, hogy a középiskola első féléve nekem azzal telt, hogy ezeket gyomláltuk. Azt sem értem, minek kell a gyereket megtanítani az oviban olvasni, és nem értem, miért kell egy hatéves gyereknek 45 percet végigülnie, amikor erre az életkora miatt nem alkalmas. Hagyni kellene őket játszani, megtapasztalni a világot, nem pedig adatokkal tömni a fejüket, és akkor talán gimiben nem lenne annyi figyelemzavaros diák, mint most van.

Én ebben a rendszerben nem tudok működni, de minden tiszteletem azoké, akik még tanítanak, mert vannak nagyon sokan, akik jól tanítanak. Akik a saját zsebből fizetik a fénymásolást, akik szívvel-lélekkel ott vannak a lekattant sulikban, és nem bánják, hogy a turkálóból öltözködnek, és tudják, hogy minden gyerek egy kis varázsló. A magyar oktatási rendszer azonban muglikat képez, pedig az országot a varázslók vinnék előre.”