Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Az új szuperhőscsapatot csak a krónikus betegségek gyűrik le

Az új szuperhőscsapatot csak a krónikus betegségek gyűrik le

Az új szuperhőssorozat, a Defenders a jobban sikerült Netflix/Marvel-sorozatok közé tartozik, sőt általában véve a jobban sikerült képregény-adaptációk közé. Ha valaki az elmúlt éveket internetelvonón töltötte: a Defenders az Avengers (Bosszúállók) mintájára egy sorozatban hozza össze a Netflix emberi léptékű Marvel-hőseit, Daredevilt, Jessica Jonest, Luke Cage-et és Iron Fistet.

A Netflix eddigi sorozatainak legnagyobb gyengéje az volt, hogy a forgatókönyvírók képtelenek voltak kitölteni cselekménnyel 13 epizódot, ez fölösleges cselekményszálakat és pocsék ritmust eredményezett. Más szóval az évadok helyenként (vagy nem csak helyenként) leültek és unalmassá váltak. Még az amúgy kiválóan sikerült sorozatok, például a Jessica Jones is. Ezt a problémát jórészt sikerült orvosolni, a bevett gyakorlattól eltérően a Defenders csak nyolc epizódból áll, így sokkal összeszedettebb lett.

Kicsit még mindig híg

Sajnos még a nyolc epizód is soknak bizonyult, az első kettő gyakorlatilag teljesen fölösleges, közel két óra megy el azzal, hogy újra felvegyük a fonalat a főszereplőkkel, illetve elinduljanak azok a cselekményszálak, amik végül összehozzák őket.

Ennyi cselekményre hat rész bőven elég lett volna.

A rendezés teljesen rendben van, a vágás, fényképezés jól sikerültek, néha kimondottan érdekes és beszédes képi megoldásokat használ a sorozat. Futotta néhány filmtörténeti kikacsintásra, a kínai étteremben folytatott beszélgetés például Tarantino hasonló jeleneteit idézi, no meg az első Bosszúállók stáblistába rejtett jelenetét, amiben a hősök a nagy zúzás után leharcoltan burkolják a giroszt.

Van, akinek nem megy a bunyó

Az akciójelenetekre sem lehet panasz, különösen az Iron Fist első évadához képest. Ebben nagy szerepe van annak, hogy Iron Fist (polgári nevén Danny Rand) csak relatíve keveset szerepel. Az még érthető (bár megbocsáthatatlan castinghiba), hogy a színész, Finn Jones még csak úgy tenni is képtelen, mintha bármi köze lenne akármilyen harcművészethez, de sajnos a dublőre se valami meggyőző. Ellentétben a Daredevilt játszó Charlie Cox-szal, akit (és akinek dublőrét) élvezet verekedni látni. Finn Jones egyébként színészileg is a leggyengébb teljesítményt nyújtja (újra, saját sorozatában sem volt jobb), a többiek már csuklóból hozzák a karakterüket.

Nem lettek megerőszakolva

A Defenders nagyon jól egyensúlyozza a játékidőt és a cselekményt a szereplők között, ez utoljára ilyen jól az első Bosszúállók-mozinak sikerült. Mindenkinek jut tennivaló, beleértve a mellékszereplők egy részét, minden főszereplő előrébb lép legalább egy kicsit, a csapat tagjai közt működik a kémia. De Finn Jones Iron Fistje itt is kilóg a sorból,

ahhoz képest, hogy főszereplő, a történtekre zéró aktív ráhatása van.

Hozzák-viszik (ezt tessék szó szerint érteni), néha szólnak neki, hogy „na, most izzítsd az öklöd, és csapj oda!”, Jessica és Luke pedig alkalmanként kiröhögik az egész misztikus, sárkányos, titkos városos sztorija miatt.

A készítőknek külön piros pont jár azért, mert egyik karaktert sem erőszakolják meg a cselekmény kedvéért, mint például az Amerika kapitány: Polgárháborúban, senki sem tesz vagy mond személyiségétől idegen dolgokat csak azért, hogy eggyel többen pofozkodjanak a nagy össznépi bunyóban. Adva, hogy Iron Fisttel a külön sorozatában sem tudtak mit kezdeni, eszközzé redukálása a Defendersben nem számít megerőszakolásnak (bár kicsit kívülről és belülről nézve is kellemetlen).

Charlie Cox, Krysten Ritter, Mike Colter, and Finn Jones, The Defenders (2017) Forrás: Netflix

Elmúlt, mintha sose lett volna

A Netflix Marvel-univerzumában értékelve a sorozatot sajnos az a helyzet, hogy tökéletesen fölösleges volt elkészíteni. Igen, minden karakter halad előre kicsit, de csak épphogy, ráadásul saját korábbi sorozataikhoz képest szervesen, a Defendersben történtek alig vannak rájuk hatással. A külön sorozataik új évadjait majdnem ott fogják folytatni, ahol a korábbiakat abbahagyták. New Yorkot ugyan megmentik a pusztulástól, de a status quo marad a régiben, mintha semmi se történt volna. Ezt az egyik mellékszereplő az utolsó rész végén megnyugtatásul így szó szerint szájba is rágja, nehogy valaki aggódni kezdjen, hogy esetleg számított valamit az elmúlt közel nyolc óra és sok-sok dráma. Pedig a nagy, közös kalandtól a néző joggal várhatná el, hogy legyen némi hatása, ahogy a Marvel mozis univerzumát feje tetejére állították a Bosszúállók- és az Amerika kapitány-filmek.

Jól áll neki a halál

Mindezeken felül a Defenders krónikus képregényes (és képregény-adaptációs) betegségekkel küzd, amiért nagy kár, ezeket könnyen el lehetett volna kerülni. Az egyik ilyen, hogy a halál annyit se számít, mint Donald Trumpnak a náci karlengetés, sőt a cselekmény központi eleme, hogy bárki feltámadhat. Érthetetlen módon, az elhalálozás küszöbén álló érintettek akkor sem idegeskednek különösebben, amikor éppen úgy állnak a dolgok, hogy mégse támadhat fel bárki. Ráadásul az évad drámai csúcspontját az egyik szereplő halála jelentené, amit a fentiek tükrében képtelenség komolyan venni.

A népszerű karakterek pénzt termelnek, ezért nem lehet őket csak úgy végleg leöldösni, ez dramaturgiai szempontból zavaró, de azért elfogadható. Arra már nincs magyarázat,

miért kell egy nagyon jól felépített, nagyon jól castingolt főgonoszt a játékidő vége felé elhajítani,

és egy alig felépített másikra cserélni. Ez sem a Defenders egyedi baklövése, pont ez történt a Luke Cage első évadában, sőt Christopher Nolan harmadik Batman-mozijában, amikor a Tom Hardy által zseniálisan alakított Bane váratlanul Thalia al Ghul (akiről addig a pillanatig azt se lehetett tudni, kicsoda) ölebévé vedlett, csak hogy bezáródjon a kör az első filmmel.

Szintén klasszikus képregényes betegség a szuperhősök képességeinek képlékenysége. Jessica Jones egyszer SUV-t hajít át egy kirakaton, és puszta kézzel tart meg egy ipari liftet, másszor alig bír el néhány felbérelt verőemberrel. Luke Cage majdnem belepusztult, amikor közvetlen közelről fejbe lőtték sörétessel, a Defendersben Iron Fist falrepesztő pofonját már csak néhány jégkockával kúrálja.