Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Így szállna harcba az USA az észak-koreai rakétákkal

Így szállna harcba az USA az észak-koreai rakétákkal

A koreai félszigeten napról-napra fokozódó feszültséggel összefüggésben egyre többször hallani a THAAD rakétavédelmi rendszerről, mint az utolsó védvonalról.

Ez az egyetlen fegyver, amellyel az Egyesült Államok és szövetségesei védekezhetnek akkor, ha Kim Dzsongun beváltja a fenyegetését, és ballisztikus rakétákat indít amerikai, dél-koreai vagy japán célpontok ellen.

A rendszer térségbe telepítése ellen erőteljesen tiltakozott Kína és Oroszország is,

annak ellenére, hogy ez egy kizárólag önvédelmi célokat szolgáló fegyver.

A THAAD a Patriot utódja

A THAAD (Terminal High Altitude Area Defense, szabad fordításban: végfázisú, nagy magassági területvédelmi rendszer) ballisztikusrakéta-elhárító rendszert az amerikai hadvezetés megbízásából, az 1991-es Öböl-háború tapasztalatai alapján fejlesztette ki a Lockheed-Martin hadiipari cégcsoport.

Miután Szaddám Husszein lerohanta Kuvaitot, néhány hónap alatt a második világháború óta nem látott koalíciós haderő állt fel a környező országokban. A szövetséges erők központja Szaúd-Arábiában volt, az országban található amerikai bázisok viszont állandó fenyegetettségbe kerültek az iraki hadsereg SCUD ballisztikus rakétái miatt. Több ilyen fegyvert is indítottak az amerikai bázisok ellen, ezek jelentős része azonban nem érte el a célpontját, részben azért, mert egyszerűen szétestek repülés közben, részben pedig azért, mert több SCUD-ot sikeresen megsemmisített az akkor legmodernebbnek számító Patriot légvédelmi rakétarendszer.

Természetesen száz százalékos találati pontosság nem létezik, mivel nemcsak a támadó-, hanem az elfogórakéta irányító- vagy gyújtószerkezete is meghibásodhat, ilyen esetek a Sivatagi Vihar idején többször is előfordultak. Ezért egy közeledő SCUD ellen mindig több elfogórakétát indítottak, így növelve a sikeres megsemmisítés esélyét, de így is volt olyan iraki rakéta, amely átjutott a védelmi rendszeren, és több mint két tucat amerikai katona halálát okozta.

Egy üteg 48 rakétából áll

A hibái ellenére a háború végére legendássá vált Patriot rendszert később továbbfejlesztették, de kellett egy új alapokra épülő rendszer is, amely kiküszöböli a korábban felmerült hibalehetőségeket. Így született meg a THAAD, melyet 2012-ben terveztek hadrendbe állítani, de részben az észak-koreai rakétafenyegetés miatt már 2008-ban bevethetőnek minősítettek.

Egy THAAD-üteg a következő egységekből áll:

  • Hat darab, négytengelyes HEMTT teherautóra épített mobil indítóállás, járművenként nyolc rakétával,
  • Legalább egy földi radarállomás, amely segítségével a közeledő rakéta pályáját akár a kilövés pillanatától követik és elemzik,
  • Valamint két mobil taktikai irányítóközpont, ahonnan az elfogórakéták irányítását végzi a személyzet.

Ezen kívül az egységhez tartoznak még a kilőtt rakéták pótlására szolgáló tartalékrakétákat szállító járművek. Egy védendő területre fenyegetettségtől és stratégiai jelentőségtől függően legalább egy teljes THAAD üteget telepítenek, tehát minimum 48 elfogórakéta várja a védett terület irányába tartó ellenséges ICBM-eket (interkontinentális ballisztikus rakétákat).

Forrás: Wikipédia

Nincs robbanóanyag a rakétákon

A rendszer hatótávolsága 200 kilométer, ezért a Föld légkörén kívül akár 150 km-es magasságban képes eltalálni egy adott terület felé tartó rakétát. Vagyis a THAAD akár a világűrben is meg tudja semmisíteni a célpontot, amikor a támadórakéta a ballisztikus pálya végfázisában, de még az atmoszférán kívül zuhan célpontja irányába.

Az elfogórakéták tervezésekor fontos szempont volt, hogy ne tartalmazzanak robbanóanyagot, mindössze a pontos irányításhoz szükséges elektronikai berendezések kaptak helyet a hagyományos rakétákénál sokkal masszívabb orrban, az úgynevezett harci részben.

Ennek két fő oka van. Egyrészt egy robbanófejjel ellátott harci rész alkalmazása esetén a megsemmisítendő rakétán megnő a tömegpusztító (vegyi/biológiai vagy nukleáris) töltet felrobbanásának, vagyis a védett terület súlyos szennyeződésének veszélye. A másik szempont pedig, ami miatt elhagyták a hagyományos robbanóanyag alkalmazását, a következő volt: minimalizálni akarták a gyújtószerkezet esetleges meghibásodása, és így a töltet felrobbanásának elmaradása miatti sikertelen találatok arányát, mivel a viszonylag rövid hatótávolság, valamint a nagy sebességű, de kisméretű célpontok miatt nincs lehetőség második lövésre.

Ezen okok miatt a kezelőszemélyzet a megsemmisítéskor kizárólag a nagy sebességű ütközést megelőző célzás pontosságában bízhat, ugyanis

az elfogórakéta gyakorlatilag egy hatalmas karambollal semmisíti meg a célpontját.

A két egymás felé tartó rakéta egymáshoz képest hatalmas, akár 20-25 ezer km/h sebességgel is haladhat, ezért a közvetlen találatkor hatalmas mozgási energia alakul át akkora hővé és romboló erővé, amelyet nem élhet túl semmilyen épített szerkezet. Ezért nincs szükség a harci részben robbanóanyagra, az elfogórakéta mozgási energiája és masszív szerkezete önmagában elegendő a célba vett ballisztikus rakéta darabokra szakításához.

Tömegpusztító rakéták ellen is hatékony

Ha a világűrben, vagyis 100-150 kilométer magasságban történik az elfogás, az eltalált ballisztikus rakéta roncsainak és töltetének egy része már az ütközés pillanatában megsemmisül. A maradványok egy része ezután belép a légkörbe, ezek a súrlódástól űrszemetekhez hasonlóan még kisebb darabokra töredeznek és akár el is éghetnek. Ezért a lehulló roncsok által okozott járulékos kár valószínűsége is csökken.

Ha viszont az atmoszférába történő belépés után, a légkör felső részében történik az ütközés, a ballisztikus rakéta vegyi/biológiai vagy nukleáris töltetének egy része kiszóródhat és szétterülhet, elméletileg tehát okozhat valamilyen szennyeződést. Ha ez meg is történne, az esetlegesen szabadba kerülő veszélyes anyag a nagy magasság miatt csak órák alatt érné el a felszínt, ráadásul a szennyeződés a szétterülés miatt felhígul, ezért bár nagyobb területet érinthet, a várható szennyeződés lokális hatása kisebb lesz. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy ebben az esetben sokkal több idő marad a szennyeződés hatásai ellen meghozható, védelmi-elhárító intézkedésekre, mint akkor, ha a ballisztikus rakéta közvetlenül eltalálná a célpontját, és ott robbanna.

Észak-Koreának nincs elég rakétája

Ugyan a THAAD-rendszert még nem próbálták ki harci körülmények között, de a tesztek során közel száz százalékos találati arányt értek el vele. Az alkalmazott stratégia szerint egy célpontra legalább két elfogó rakétát szoktak indítani, vagyis szerencsés esetben

egyetlen, 48 rakétával felszerelt üteg akár két tucatnyi érkező ballisztikus rakétát is meg tud semmisíteni.

A THAAD ezért jelentősen csökkentheti egy észak-koreai csapás sikerességének esélyét, már csak azért is, mert a phenjani rezsim által fenyegetett területeken nagyságrendekkel több elhárító rakéta áll készenlétben, mint amennyi bevethető ballisztikus rakétával rendelkezik a kommunista diktatúra hadserege.